A bizonytalanság bénító érzése azonban nem tarthatott örökké. Nóra remegő kézzel újra és újra tárcsázta Márk számát, de a hívások süket csöndbe fulladtak. Mintha a férfi egyszerűen eltűnt volna a világból.
Először is le kellett csillapodnia. De hogyan nyugtassa meg magát, amikor a gondolatok úgy zakatoltak a fejében, mint egy elszabadult vonat?
Ilyenkor mindig a nagymamája tanácsa jutott eszébe. Az öregasszony azt vallotta, hogy ha az ember lelke háborog, takarítani kell. A rend a fejekben is rendet teremt. Nóra hát felmosta a régi, kétszobás lakás minden zegzugát. Mire végzett, a szíve már nem vert olyan eszeveszetten.
Ezután beállt a zuhany alá. A víz forrón csorgott végig a gerincén, ő pedig lehunyt szemmel arra gondolt, amit gyerekkorában hallott: „Ha fáj valami, állj a víz alá, kislányom, hadd vigye el a rosszat.” Ahogy a vízsugár a bőrét érte, valóban úgy érezte, mintha a kétségbeesés egy része lemosódna róla.
Amikor kilépett a fürdőből, már tisztábban látott. Először is tudnia kellett az igazságot. És nem telefonon keresztül, hanem szemtől szemben. A férfi szemébe nézve akarta hallani a magyarázatot.
Nem akarta elhinni, hogy Márk képes lenne hónapokon, éveken át aljas módon hazudni. De az is átfutott rajta: talán sosem ismerte igazán azt az embert, akit annyira szeretett.
Este végre megcsörrent a telefon.
– Megérkeztem, kincsem! – szólt bele vidáman Márk.
– Már most hiányzol – felelte Nóra színlelt lágysággal, és úgy döntött, kivár a kérdésekkel, amíg a férfi haza nem jön.
– Te is nekem! – jött a gyors válasz.
„Persze, hiányzom…” – gondolta keserűen, majd bontotta a vonalat. Másnap dolgoznia kellett, sőt az éjszaka is munkával telt.
Este kilenckor érkeztek a következő címre. Amikor csengettek, egy csinos nő nyitott ajtót, mögötte három, szinte egyforma korú kislány szaladt elő izgatottan. És utánuk kilépett… Márk.
Pontosabban az a férfi, akit mindketten a magukénak hittek. Ott állt Nóra előtt, ugyanabban a pizsamafelsőben, amit otthonról ismert.
Egy pillanatra mindketten kővé dermedtek. Nóra tért magához előbb – mindig jól reagált váratlan helyzetekben. Az ilyen emberekből lesznek mentősök vagy tűzoltók. Ő „csak” biológiát tanított, de a mai este így is veszélyes terepnek ígérkezett.
Mintha mi sem történt volna, csengő hangon megszólalt:
– Itt az ünnep, megérkezett a karácsonyfa! – csavart egyet a közismert mondókán.
A gyerekek ujjongani kezdtek, verset szavaltak, ő pedig osztotta az ajándékokat. Márk közben döbbenten meredt a Hópelyhecskére, aki megszólalásig hasonlított a feleségére.
„Ez most Nóra? De hát ő a szüleinél tölti az ünnepet! És ha rajtakapna, biztosan jelenetet rendezne… Legalább a hajamba tépne. De ez a hasonlóság… mintha a tükörképe lenne!”
Amikor sikerült kettesben szót váltania vele, zavartan megkérdezte:
– Kisasszony, hogy hívják?
A gyerekek anyja rosszallóan ránézett.
– Márk, ne viselkedj így! Most tényleg flörtölsz?
– Hópelyhecske vagyok, nem látja? – felelte Nóra hűvösen.
Vagy talán mégsem ő? – bizonytalankodott magában a férfi.
Az előadás véget ért, a „Télapó” és segítője távozott. Az idei újév valóban váratlan fordulatokat hozott.
Nórának viszont legalább minden a helyére került. Már azt is értette, miért olyan soványka Márk fizetése.
Amikor néhány nappal később a kulcs elfordult a zárban, nem szaladt ki elé, mint régen. Nem ugrott a nyakába. Csak az ajtófélfának támaszkodva kérdezte:
– Hát te? Nem nyolcadikára ígérted magad? Ma még csak negyedike van.
– Hiányoztál – próbálkozott Márk óvatos mosollyal. Nem akarta elveszíteni a feleségét.
– Ugyan, hagyd már – legyintett Nóra szárazon.
– Mindent meg tudok magyarázni – mondta a férfi a jól ismert fordulattal, amely rendszerint valami nagyon kellemetlen vallomás előszobája volt.