Mondják meg nekem, jó emberek, miféle főnök az, aki képes közvetlenül szilveszter előtt kiküldeni a beosztottját egy többnapos kiküldetésre?
Vagy ahogy az idősebbek mondanák: pontosan az ünnep küszöbén.
Még ha csak egyetlen napról lenne szó – az ember legyintene. Év vége van, torlódnak a határidők, minden sürgős, minden azonnal kell. Ilyenkor előfordul az ilyesmi.
Valahogy így képzelte Nóra: „Kedves Márk Viktor, legyen szíves december harmincadikán hajnalban elutazni a világ végére. Most minden reményünk önben van! Ellenőrizzen mindent az új kirendeltség indulása előtt, írja alá a szükséges papírokat, és estére már fordulhat is vissza. Hiszen bizonyára otthon, a családja körében szeretné köszönteni az új esztendőt.”
Na de nem erről volt szó.
Az indulás december 30-án reggel, a hazaérkezés pedig csak január 8-án este. Vagyis az egész ünnepi időszak oda.
Ez már tényleg több volt a soknál.
Kihez forduljon az ember ilyenkor? Hová lehet panaszt tenni? Régen még léteztek mindenféle érdekvédelmi szervezetek, a nagymama büszkén emlegetett szakszervezete: „Kislányom, írj nekik!” De ma? Ugyan ki hallgatná meg?
Nóra kedvetlenül pakolta férje ruháit a bőröndbe.
— Annyira szeretem, amikor te készítesz össze nekem mindent — jegyezte meg elégedetten Márk.
Az ágyon gondosan összehajtva sorakozott a friss fehérnemű és a kedvenc pizsamája. Márk ragaszkodott hozzá, hogy abban aludjon — igazi régimódi szokás, mintha az ötvenes évekből maradt volna itt.
Nórának ez titkon tetszett. Egyrészt sosem kellett sokat gondolkodnia az ajándékon: egy új pizsama, és biztos volt az öröm. Másrészt imádta, amikor esténként a férje karjába bújva a puha, sima anyagra hajthatta a fejét.
A ruhák végül mind a táskába kerültek, amelyet Márk tréfásan csak „riasztókoffernak” nevezett. Nóra ugyanis minden egyes utazás előtt aggódott.
— Ne idegeskedj már ennyire, Nórikám! — mondta a férfi, miközben az ötödik pogácsába harapott. Indulás előtt nála szent szabály volt a kiadós reggeli. — Ugyan mi történhetne velem?
— Bármi! — vágta rá a felesége. — Megfázol, összeszedsz valami vírust. Eszel valamit a menzán, ami nem friss. Ki tudja! És ki fog ott reggelente csókkal ébreszteni?
— A csókjaid tényleg hiányozni fognak — mosolygott Márk.
— Nem lehetne valahogy elintézni, hogy ne most kelljen menned? Ünnepek alatt küldeni valakit kiküldetésre… mi értelme? Ilyenkor minden normális ember pihen. Ráadásul te középvezető vagy. Nélküled is forog a világ, nem?
— Hogyhogy nélkülem? — játszotta a sértődöttet. — A menedzsment ma kulcskérdés! Nem akármi, hanem nagyon is valami!
A saját szójátékán fel is nevetett. Mindig ilyen volt: könnyed, szellemes, szerethető.
Nórának azonban most nem volt kedve mosolyogni. Megint egy ünnep egyedül. És ahogy az újévet az ember kezdi…
Az utóbbi időben egyre többször fordult elő, hogy magára maradt a jeles napokon. Régebben ez nem így volt. Mostanában, hogy ne üljön egyedül a lakásban, inkább a szüleihez ment.
Ha lenne gyermekük, talán nem érezné ennyire üresnek a lakást. De Márk hallani sem akart róla. „Éljünk még egy kicsit magunknak, nyuszikám!” — szokta mondani.
— Ugyan már, Nórikám, nem a búslakodás a mi műfajunk! — jelentette ki jóllakottan. — Ráadásul szép prémiumot ígértek. Sőt, talán még előléptetés is lesz belőle!
A gondosan ellátott, melegen felöltöztetett férj végül elindult a „fontos küldetésre”: egy másik városban kellett előkészítenie a cég új kirendeltségének megnyitását. Indulás előtt megígérte, hogy naponta többször is telefonál.
Nóra pedig ott maradt a csendes lakásban, teljesen egyedül.
A kedve pocsék volt. Fogalma sem volt, hogyan vészelje át az előtte álló napokat, hiszen az ünnep közeledett, és valamit mégiscsak ki kellett találnia.