– Amíg a drága kis feleségem gürcöl, addig én kényelmesen itthon heverészhetek. Fogalma sincs semmiről, mindent elhisz, amit mondok. Azt képzeli, komolyan beteg vagyok, alig állok a lábamon – hencegett Gergő, mit sem sejtve arról, hogy Eszter már az ajtóban áll. – Olyan hiszékeny, hogy az már szinte megható. Régóta beadok neki bármit, és gondolkodás nélkül beveszi. Nem hittem volna, hogy ennyire könnyű lesz, de nekem ez csak előny. A pénz mindig kéznél van, és még dolgozni sem kell érte.
– Nagy mázlid van, hogy kifogtál egy ennyire irányítható asszonyt – jegyezte meg nevetve Márk. – Az én párom már rég kirúgott volna otthonról, még akkor is, ha tényleg félholtan vonszolnám magam. A tied angyali türelemmel visel mindent. Meddig akarod még ezt játszani?
– Ugyan, miért változtatnék? – legyintett Gergő. – Fűtött lakás, tele hűtő, tiszta ruhák. Eszter még a polcokat is fényesre törli. Néha elvállalok valami apróságot, hogy ne legyen gyanús, aztán kitalálok egy újabb panaszt, és pihenek tovább. Minek hajtsam magam, ha így is tökéletes az élet? Dolgozzanak mások helyettem! – harsant fel a nevetése.
A kártyaasztal körül ülők annyira belemerültek a játékba, hogy észre sem vették a mozdulatlan alakot a küszöbnél. Eszter szemét égette a könny, de nem a gyengeségtől, hanem a felgyülemlő indulattól. Gergő hónapokon át azzal hitegette, hogy vizsgálatokra és gyógyszerekre költi a pénzt. Soha nem kért tőle elszámolást, eszébe sem jutott kételkedni.
Most viszont világossá vált, hová folyt el minden forint. Nemcsak kártyáztak – pénzben ment a játék. Eszter ujjai ökölbe szorultak, és tett egy lépést előre.
– Ennek most azonnal vége – szólalt meg dermesztő nyugalommal. – Mindenki távozik. Azonnal.
– Eszter? – Gergő arca elsápadt, majd beteges zöld árnyalatot vett fel. A kezében megremegett a kártya, amikor a feleségére nézett, aki látható erőfeszítéssel tartotta féken a benne tomboló haragot.
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felkap valamit az asztalról, és a férfihoz vágja, hadd térjen észhez. De tudta, hogy az indulat csak tovább rontana mindenen. Nem akart jelenetet, sem olyasmit, amit később megbánna.
Eszébe jutottak a figyelmeztetések. Az édesanyja és az anyósa is óvta: túl jóhiszemű, túlságosan engedékeny. Ő azonban vakon bízott Gergőben, szinte piedesztálra emelte. Támogatta, biztatta, mindent megtett érte. És most itt állt, a bizalma romjai között. A mellkasát szorító fájdalom alig engedte levegőhöz jutni.
– Eszter, ez nem az, aminek látszik – hadarta Gergő. – A fiúk csak átugrottak, hogy ne legyek egyedül. Unatkoztam, ennyi az egész.
– Kifelé a lakásomból! – csattant fel Eszter hangja, most már ellentmondást nem tűrően.
A vendégek zavartan kapták össze a holmijukat, és szó nélkül kisiettek. Eszternek talán ellenőriznie kellett volna, nem tűnt-e el valami, de erre már nem maradt ereje. Ahogy Gergőre nézett, nem a férjét látta, hanem egy embert, aki hónapokon át tudatosan becsapta, kihasználta a bizalmát, és még gúnyt is űzött belőle.
Miközben ő nap mint nap dolgozott, túlórázott, főzött, takarított és ápolta a „beteget”, Gergő kényelmes életet élt. Nemcsak hogy elherdálta a pénzt, hanem még nevetség tárgyává is tette a saját feleségét a barátai előtt, ostobának és hiszékenynek bélyegezve őt.