A férfi betegállományban volt, így egész nap otthon tartózkodott. Egy délután, amikor Eszter a megszokottnál korábban ért haza, olyan beszélgetés ütötte meg a fülét, amelyet talán jobb lett volna nem hallania.
– Gergő, mondd csak, mikor akarsz végre állást keresni? – szegezte neki a kérdést Ilona, miközben a nappaliban, a televízió előtt elnyúlva fekvő vejére nézett.
Gergő kelletlenül fordította felé a fejét, arckifejezése arról árulkodott, mennyire terhére van ez a téma. Úgy reagált, mintha valami bosszantó apróság zavarta volna meg a nyugalmát. Kifejezetten nehezére esett, amikor az anyósa váratlanul megjelent, és számonkérő hangnemben kezdett beszélni vele. Ilyenkor úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított kisfiú, akit rendreutasítanak, és ez egyszerre töltötte el szégyennel és dühvel. Meggyőződése volt, hogy igazságtalanul bánnak vele.
Mi köze van hozzá? – fortyogott magában. Miért akar beleszólni a házasságukba, mintha ő jobban tudná, hogyan kell élniük? Amikor Ilona távozott, rendszerint Eszternek panaszkodott: azt állította, hogy az anyja lenézi őt, és bizonyára azt gondolja, hogy a lánya egy mihaszna férfit fogott ki.
– Hogyan menjek dolgozni ebben az állapotban? – érvelt most is. – A hátam még mindig fáj, a térdem sem jött rendbe. Szívesen elhelyezkednék, de jelenleg ez egyszerűen lehetetlen.
Aztán, mintha mentegetőzne, hozzátette:
– Amint rendbe jövök, találok munkát. Hiszen ismersz, Ilona. Nem vagyok naplopó. Dolgozni akarok. Sajnálom, hogy most Eszter viszi egyedül a terheket. De ha felépülök, első dolgom lesz, hogy elvigyem pihenni valahová a tengerhez.
Ezek a mondatok már hónapok óta visszatértek, de a helyzet nem változott. Ha nem a bokája fájt, akkor a térde, ha az javult, előkerült egy újabb panasz. Ilona egyre kevésbé hitte el, hogy mindez valódi betegség. Többször figyelmeztette a lányát: ne hagyja, hogy üres ígéretekkel hitegessék, és ne vállaljon mindent magára.
Eszter azonban féltette a férjét. Arra kérte az anyját, ne avatkozzon bele az életükbe, mert ők ketten is képesek dönteni a saját sorsukról. Próbálta óvni Gergőt a szemrehányásoktól – szerinte neki sem könnyű most.
– Nekem tényleg nem megterhelő – bizonygatta az anyjának. – Megélünk, nincs hiányunk semmiben. Kérlek, ne aggódj. Minden rendben van, hidd el.
Ilona mégsem tudott megnyugodni. Belül azt érezte, hogy a lánya túl sokat vállal, és talán kihasználják a jóhiszeműségét. Eszter azonban annyira hitt a férjében, hogy észre sem vette a figyelmeztető jeleket. Gergőnek azt ismételgette: gyógyuljon meg teljesen, a munka ráér később. Néha úgy tűnt, mintha őt magát egyáltalán nem zavarná, hogy minden felelősség az ő vállára nehezedik.
Pedig akadtak lehetőségek. Ismerősök felajánlottak Gergőnek könnyebb, otthonról végezhető feladatokat, csak hogy valamennyire kimozduljon a tétlenségből. Amikor Eszter óvatosan szóba hozta ezeket, a férfi azonnal elutasította.
– Nekem most pihennem kell – morogta. – Ha dolgozni kezdek, csak elhúzódik a felépülés. Előbb teljesen rendbe jövök, és majd akkor vállalok rendes állást, tisztességes fizetéssel.
Eszter nem vitatkozott. Nem akart feszültséget a házasságukban, és úgy gondolta, hasonló helyzetben ő is megértésre vágyna. Meg volt győződve róla, hogy Gergő sem sürgetné őt, ha fordított lenne a szereposztás. Abban bízott, hogy a türelem és a támogatás meghozza a gyümölcsét – még ha Ilona egyre nehezebben is tudta ezt elfogadni.