A lakásban ugyanaz a nehéz, állott levegő fogadott, mint mindig: régi könyvek, por és a gyógyszerek csípős szaga keveredett benne. Mintha itt megrekedt volna az idő valahol a kétezres évek elején. A falon kifakult szőnyeg lógott, a sarokban testes, öreg televízió duruzsolt, amelyen csak az állami csatornák jöttek be, és a csend olyan sűrű volt, hogy szinte zúgott tőle a fülem.
Gergő azonnal ajtót nyitott, mintha már a kilincsen tartotta volna a kezét. A megszokott, kinyúlt pulóvere volt rajta és az agyonhordott papucsa. Amikor meglátta a bőröndöt és Leventét a karomban, nem tett fel egyetlen kérdést sem. Szó nélkül átvette tőlem a fiamat, és fejével a konyha felé intett.
Egy órával később, miután Levente teát ivott pár darab szárazzal, és kimerülten elaludt a régi kanapén, apám leült velem szemben az asztalhoz.
— Mesélj, Nóra.
Két kézzel szorítottam a bögrét, pedig odabent meleg volt. Mégis vacogtam; a fogaim nekikoccantak a porcelán peremének.
— Kidobtak, apa. Kinga közölte, hogy ki akarja adni a második szobát, és én útban vagyok. Márk teljesen az ujja köré csavarodott, ráadásul összeszedett valami nőt a munkahelyén… egy Rékát. Az autómat is neki adta.
Apám rezzenéstelen arccal hallgatott. Mély barázdák szelték át az arcát, mint egy megkeményedett maszkot. Csak a jobb keze árulta el, amely az viaszos terítőn feküdt: az ujjai lassan ökölbe húzódtak, majd elernyedtek.
— És ez még nem minden — tört ki belőlem zokogva. — Kinga tegnap azt mondta, írjam alá önként a gyerektartásról való lemondást, különben „gondoskodnak” rólad. Azt mondta, gyenge a szíved, és elég lesz egy látogatás pár kemény fiútól, hogy rohamot kapj. Apa, én megijedtem! Miattad. Ezek képesek bármire…
Gergő lassan levette a szemüvegét, és a pulóvere szélével áttörölte. A konyhai lámpa fakó fényében a szeme szinte színtelennek tűnt.
— Tehát Réka a te kocsiddal jár? — kérdezte halkan. A hangja száraz volt, érdes.
— Igen. Fehér Octavia. A rendszáma 345.
— És Márk… azt mondod, előléptették? Hol is? A „Stroy-Invest”-nél?
— Igen. Dicsekedett, hogy most már ő ül a pénzcsapokon, költségvetéseket ír alá.
Apám bólintott, mintha egy belső számítást végezne. Lassan felállt, papucsban csoszogva odament a vitrines szekrényhez, ahol poros kristálypoharak sorakoztak. A felső polcról, az ágyneműkupac mögül előhúzott egy régi, nyomógombos mobilt. Nem azt az okostelefont, amit a születésnapjára vettem neki, hanem egy vastag, múlt századi darabot.
— Apa, mit csinálsz? A rendőrséget hívod? — szipogtam. — Felesleges. Márknak jó barátja a kerületi kapitány helyettese, együtt járnak nyaralni.
— Idd meg a teád, kislányom. Tettem bele citromfüvet. Nyugtat.
Fejből ütötte be a számot. Nem hallottam a kicsengést, mégis láttam, ahogy megváltozik a tartása. A görnyedt hát kiegyenesedett, a vállai megemelkedtek.
— Szervusz, Benedek — mondta. A hangja most már nem remegett, nem recsegett. Hideg, kemény csengése volt. — Itt Gergő. Igen, emlékszel. Nem udvariassági hívás. Ideje rendezni a régi tartozást, Benedek. Megvan még a ’98-as „Észak-Olaj” audit anyaga? A dosszié nálam maradt.
Elhallgatott, figyelt a vonal túlsó végére. A konyhára feszült, vibráló csend telepedett.