— Ne húzd már az időt, Nóra! A taxi odalent vár, nekem pedig minden perc kiesés pénzbe kerül.
Márk ingerülten belerúgott a bőröndömbe. A cipzár, amely eddig is csak nagy nehezen tartotta magát, éles reccsenéssel szétnyílt, mintha egy ízület pattant volna ki. A táska gyomrából kibukott a régi, kopott télikabátom ujja és Levente plüssnyula, amit háromévesen sem volt hajlandó elengedni.
A szűk előszobában álltam, és éreztem, ahogy hideg verejték csorog végig a hátamon, pedig a lakás levegője fülledt volt. Márkból savanykás, másnapos szag áradt, amit a mentolos rágó sem tudott elfedni.
— Márk, hová menjek ilyenkor? November van, este… — a hangom megbicsaklott. — Levente most aludt el.
— Majd felébred a kocsiban, nem herceg — vont vállat, a telefonját nyomkodva, nekidőlve az ajtófélfának. — A lakás papíron anyámé. Te ide hivatalosan nem is tartozol, az állandó címed az apádnál van. Akkor irány oda. Elegem van abból, hogy savanyú képpel járkálsz, meg a gyerek örök taknyából. Nekem normális élet kell.
A hálószobából — amely már inkább csak az övék volt — nedves csattanás hallatszott, majd a tapétasimító kefe sercegése: ssss-sss.
Az ajtó kivágódott, és Kinga lépett ki rajta, kezét egy rongyba törölve. Fején kendő, a köpenyén ragasztófoltok. Úgy mért végig, mintha betolakodó lennék.
— Még mindig itt vagy? — dörgött a hangja az előtérben. — Márk, meddig tart ez még? El kell húznom az ágyat. Holnap hozzák az új „Lujza” garnitúrát, és ez a lom még mindig foglalja a helyet.
A földön heverő plüssre rúgott.
— Kinga, legyen szíve… ez az unokája játéka — hajoltam le érte.
— Unoka az rendes asszonytól születik — vágta rá hidegen. — Te csak teher voltál. A fiam fiatal vezető lett, neki ranghoz illő feleség kell. Réka a tervezési osztályról? Na, az igen. Te meg csak egy szürke kisegér. Indulj.
— A kocsit add vissza — fordultam Márk felé. — A Skodát én vettem, még a házasság előtt, a nagymamám örökségéből.
Fel sem nézett a kijelzőről.
— A kulcs Rékánál van. Ő hord munkába. Neked meg ott a busz, legalább mozogsz. És fogd vissza magad, amíg szépen beszélek. Egy telefon, és szólok a gyámügynek, hogy veszélyezteted a gyereket. Gyorsan kijönnek.
Egy lépéssel előttem termett, megragadta a karomat, és durván az ajtó felé taszított. A bőrönd utánam csapódott a lépcsőház hideg kövére. Az ajtó becsapódott, a zár kétszer kattant, mintha végleg pecsétet ütne valamire.
A félhomályos lépcsőházban maradtam, dohos falak és málló vakolat szagában, magamhoz szorítva az álmos, riadt Leventét.
Apám külvárosi paneljében mindig ugyanaz az ismerős, nehéz illat fogadott, és miközben elindultam lefelé a lépcsőn, már előre éreztem, hogy hamarosan újra belépek abba a levegőbe.