— Akkor elébe megyünk az egésznek — felelte Márk határozottan. — Keresetet nyújtok be a bíróságon jogosulatlan beavatkozás és vagyoni kár okozása miatt. Emellett kérelmezni fogom, hogy hivatalosan is tiltsák el attól, hogy a közeledbe vagy a lakásod közelébe jöjjön.
— Akkor is, ha esetleg eltűnik és nem próbálkozik tovább? — kérdezte Eszter bizonytalanul.
— Nem várunk arra, hogy újra lépjen. Már így is kárt okozott. Nemcsak anyagit. A lelki terhet is figyelembe vesszük. Mostantól nem védekezünk — mi kezdeményezünk.
Eszter hosszan nézett rá. Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy nem csupán ügyvéd áll mellette. Társa van. Valaki, aki nem hátrál meg.
—
Fejezet: A döntés
A kerületi bíróság tárgyalótermében hűvös levegő és régi iratok szaga terjengett. A folyosóról tompa beszélgetések szűrődtek be, az ajtók nyikorgása időről időre megtörte a csendet. Eszter egyenes háttal ült Márk mellett. Fekete blúzt viselt, arca fegyelmezett volt, már nyoma sem látszott a korábbi bizonytalanságnak. Az ölében tartott mappában ott sorakoztak a dokumentumok: az ajándékozási szerződés, tulajdoni lap, régi iratok. Most azonban többet jelentettek puszta papíroknál — a saját kiállásának bizonyítékai voltak.
A bíró, egy ötvenes éveiben járó, kimért tekintetű nő végigmérte a jelenlévőket.
— Felperes: Gergő Fomin. Alperes: Eszter. A kereset tárgya: tulajdoni hányad megállapítása a … szám alatti ingatlan tekintetében.
Eszter lassan bólintott. A teremben ott ült Emese, az édesapja, Csaba, és maga Gergő is. Megviseltnek tűnt, de igyekezett magabiztos álarcot ölteni. Mellette alacsony, szemüveges ügyvéd foglalt helyet.
A bíró ismertette a beadvány lényegét:
— A felperes állítása szerint vagyoni érdekeltsége fűződik az ingatlanhoz, mivel saját megítélése szerint ő volt a korábbi tulajdonos, az alperes nagymamájának tényleges örököse. Továbbá kifogást emel az 1994-es privatizáció jogszerűsége ellen.
Gergő ügyvédje felállt.
— Indítványozzuk a privatizációs osztály archív kivonatának csatolását. Az irat szerint a tulajdonátruházáskor nem vizsgálták meg kellő alapossággal az esetleges további örökösök körét.
A bíró szemöldöke megemelkedett.
Márk nyugodtan állt fel.
— Tisztelt Bíróság, engedélyt kérek reagálni.
— Hallgatom.
— Csatoljuk az ajándékozási szerződést, amely még az alperes házasságkötése előtt készült. Mellékeljük továbbá a nagymama 1972 óta fennálló bejelentett lakcímét igazoló okiratokat, a privatizációs kérelem hitelesített példányát, valamint az 1971-es eredeti beköltözési engedélyt. — Rövid szünetet tartott, majd egy újabb dokumentumot nyújtott át. — Az ingatlan-nyilvántartási archívum igazolása szerint sem Gergő, sem bármely rokona nem szerepelt soha sem társtulajdonosként, sem bejelentett lakóként.
— Volt köztük szóbeli megállapodás! — csattant fel Gergő ügyvédje. — A nagymamával!
— Elnézést — szólalt meg Emese, és felállt. — Ott voltam mellette akkoriban. Egy napon adtuk be a kérelmeinket. Emlékszem, mit mondott: „A lakás az unokámé lesz.” Gergő akkoriban nem is Cegléden élt.
— Rögzítve — mondta a bíró higgadtan. — Szóbeli ígéret önmagában nem alapoz meg tulajdonjogot. Folytassuk.
Gergő hirtelen felpattant.
— Van egy levelem! — Egy gyűrött papírt húzott elő. — A nagymamám holmijai között találtam. Át akarta íratni rám!
A bíró átvette az iratot, alaposan átnézte, majd visszatette az asztalra.
— Ez egy dátum és aláírás nélküli, gépelt szöveg. Sem címzett, sem hitelesítés nem szerepel rajta. — Hangja élesebbé vált. — Ez nem bizonyíték, hanem egy hiteltelen dokumentum.
A teremben feszült csend ereszkedett mindenre.
Gergő vállai megereszkedtek.
— Nem akartam rosszat… — mondta halkan. — Csak valamit vissza akartam kapni. Már semmim sincs…
A bíró félbeszakította.
— A bíróság döntése: a felperes keresetét teljes egészében elutasítja. Az ingatlan kizárólagos tulajdonosa Eszter. A felperes köteles megtéríteni a felújítás költségeit és az eljárási díjakat.
A kalapács koppanása lezárta az ügyet.
—
Két órával később Eszter és Márk a folyóparton sétáltak. A szél belekapott Eszter hajába, a víz lustán hömpölygött a híd alatt. Kezük összeért — most először feszültség nélkül.
— El sem tudod képzelni, mennyire szeretnék végre nagyot lélegezni — mosolygott Eszter.
— Akkor tedd meg — felelte Márk csendesen.
Eszter megállt, lehunyta a szemét, és mélyen beszívta a levegőt.
— Furcsa — szólalt meg később. — Nem diadalt érzek… inkább felszabadulást. Mintha kinyílt volna egy ajtó. Most már nem térhet vissza. Sem kulccsal, sem bírósági papírral, sem pletykákkal. Vége.
Márk elővett valamit a zsebéből.
— Mit szólnál még egy jelképes lezáráshoz? — Egy kulcsot tartott felé.
— Ez micsoda?
— Új zár. Új kulcskészlet. Ma felszereljük. És te fordítod el először.
Eszter nevetni kezdett — tisztán, felszabadultan, ahogyan rég nem.
— Meglepően romantikus ügyvéd vagy.
— Nem romantikus. Csak tisztában vagyok azzal, mit jelentenek a határok. Most már te is.
Egymás mellett indultak tovább az esti fényekbe burkolózó városban. A múlt árnyai elmaradtak mögöttük. Előttük pedig ott húzódott valami új — félelem nélküli, tiszta kezdet.