— Adjátok át a lakást, hová menjen két gyerekkel? Mégiscsak egy család vagytok.
Nóra az ablak előtt állt, és az udvar sötétjébe meredt. A gyér fényű lámpák alatt csillogó, esőtől nedves autók szinte szomorúan sorakoztak. Október volt, az eső kitartóan verte a párkányt, egyhangú kopogása mégis valami különös békét hozott magával.
Eszébe jutott, hogy ideje lenne lecserélni a hálószobai függönyt. A fakó, rózsás-bézs darabokat még az édesanyjától örökölte — ahogyan magát a lakást is, a berendezés jó részét, sőt még azt a szokását is, hogy esténként megáll az ablaknál, és hosszasan nézi az udvart.
— Nóri, jössz enni? — szólt ki Márk a konyhából.
— Mindjárt — felelte, de maradt, ahol volt.
Figyelte, ahogy az udvaros férfi narancssárga mellényben összesepri a lehullott leveleket, a szél pedig azonnal szétfújja a kupacot. Hiábavaló igyekezet. Ahogy annyi minden más is az életben.
A konyhát sült krumpli és friss kapor illata töltötte meg. Márk éppen szedett magának, komótosan, odafigyelve mozgatta a lapátot. Barna szemében mindig volt valami szelíd jóindulat, és munka közben ösztönösen hunyorgott egy kicsit.
Nóra ezért is szerette őt: a nyugalmáért, a megfontoltságáért. Soha nem rohant, nem akart többet kicsikarni a világból, mint amennyit az adni tudott. És azért is hálás volt, hogy a lakás kérdését sosem feszegette. Nyolc éve éltek házasságban, mégis természetes volt számára, hogy ez az otthon Nóra öröksége, az ő biztos pontja. Márk ezt tiszteletben tartotta.
— Holnap átjön anya — jegyezte meg mellékesen, amikor leült az asztalhoz. — Beszélni szeretne valamiről.
Nóra csak bólintott, és a villájára tűzött egy falatot. Ildikó ritkán látogatta meg őket, de amikor igen, annak mindig célja volt. Ezek az alkalmak többnyire kérleléssel vagy kioktatással végződtek, gondoskodásnak álcázva.
Amióta Ildikó elcserélte a kétszobás lakását egy kisebbre, hogy a fiai esküvőjén segítsen, mintha visszafogottabb lett volna. Legalábbis első pillantásra.
— Rendben — mondta végül Nóra.
Csendben vacsoráztak tovább, csak néhány jelentéktelen mondat törte meg a hallgatást. Később Márk a nappaliban telepedett le a laptopjával, Nóra pedig rendet tett a konyhában. A vén nyárfa egyik ága újra és újra nekikoccant az ablaküvegnek. Eszébe jutott, hogy szólnia kellene a közös képviselőnek: ideje lenne megmetszeni.
Régen az apja maga intézte az ilyesmit. Fellépett egy hokedlire, fűrésszel a kezében, miközben az anyja idegesen sopánkodott alatta. Most már egyikük sem élt. Csak a lakás maradt. Az valahogy mindig túlél mindent — futott át Nóra fején, miközben szárazra törölte a tányérokat.
Másnap este, amikor hazaért a munkából, az ajtó előtt ismeretlen sportcipők és apró gyerekcsizmák sorakoztak. Túl sok lábbeli. A gyomra összeszorult; ezt a látványt jól ismerte.
Mielőtt még benyitott volna, már sejtette, mi vár rá.
Odabent zsivaj fogadta. Ildikó ott állt a folyosón, eltökélten, akár egy megállíthatatlan harci jármű, a jól ismert kék kardigánban. Mellette Bence, Márk öccse, sápadtan és lesütött szemmel. A felesége, Réka, idegesen igazgatta festett szőke haját. Két gyerek is volt velük: egy hat év körüli kisfiú és egy kisebb kislány, aki sírva bújt az anyja szoknyájába.
— Megérkezett Nórika! — jelentette ki Ildikó ünnepélyesen, mintha nem a lakás tulajdonosa lépett volna be, hanem egy vendég. — Gyere csak, beszélnünk kell!
Nóra Márkra pillantott. A férfi a fal mellett állt, és úgy festett, mintha legszívesebben eltűnne onnan. Nóra lassan levette a kabátját, gondosan felakasztotta, a táskáját a polcra tette. Időt akart nyerni.
— Menjünk be a nappaliba — mondta higgadt hangon.
Átvonultak abba a szobába, ahol valaha az édesanyja állította a karácsonyfát, ahol az apja könyvekkel teli szekrénye állt. Bence és Réka a kanapéra ültek, a gyerekek a szőnyegen telepedtek le. Ildikó elfoglalta a fotelt, mintha trón volna. Nóra az ajtófélfának támaszkodva maradt.
— Nóra, próbáld megérteni a helyzetet — kezdte Ildikó, hangján érződött a gondosan előkészített beszéd. — Bencéék bajba kerültek. A tulajdonos eladja a lakást, két hét múlva menniük kell. Alig adott időt. Néztek másikat, de tudod, mennyire elszálltak az árak. Két kisgyerekkel pedig senki sem szívesen ad ki albérletet. Arra gondoltunk…
A mondat a levegőben lógott. Nóra hallgatott, belül hideg feszültség gyűlt benne.
— Arra jutottunk, hogy ideiglenesen meghúzhatnák magukat nálatok. Csak amíg találnak valamit.
— Anya… — szólalt meg halkan Márk.
— Mit „anya”? — csattant fel Ildikó. — Nem vagytok rokonok? Gyerekekről beszélünk! Azt szeretnéd, hogy az unokaöccseid az utcára kerüljenek?
Nóra Bencére nézett. A férfi lehajtott fejjel ült, nem lehetett eldönteni, szégyelli-e magát, vagy egyszerűen képtelen megszólalni. A szobában megült a feszültség, és minden tekintet Nórára szegeződött, mintha a következő pillanatban kimondandó válaszán múlna mindannyiuk sorsa.