Réka halkan szipogott, a hangja alig volt több egy visszafojtott lélegzetnél. A gyerekek dermedten ültek, mintha megérezték volna, hogy a levegőben valami láthatatlan, de veszélyes dolog vibrál.
— Ildikó — szólalt meg végül Nóra nyugodt hangon, bár belül forrt benne az indulat — jól értem, hogy azt szeretné, ha Bencéék ideköltöznének, a mi lakásunkba?
— Természetesen! Csak ideiglenesen — legyintett az anyós, mintha jelentéktelen apróságról lenne szó. — Egy-két hónap az egész, amíg találnak valamit. Fiatalok vagytok, könnyebben alkalmazkodtok.
— És mi addig hol éljünk? — kérdezte Nóra.
A csend rájuk nehezedett, súlyosabban, mint egy betontömb.
— Kerestek egy kis garzont, mostanában rengeteget hirdetnek — felelte Ildikó könnyedén. — Vagy vesztek valamit hitelre. Ez a lakás amúgy is elavult, ráférne egy korszerűsítés. Még jól is járnátok, ha új építésűbe költöznétek.
Nóra halántékában lüktetni kezdett a vér. Márkra pillantott, de a férfi kerülte a tekintetét.
— Ez a lakás a szüleimé volt — mondta csendesen, mégis rendíthetetlenül. — Ők hagyták rám. Itt nőttem fel.
— És akkor mi van? — vonta össze a szemöldökét Ildikó. — Egy lakás csak négy fal. A család viszont vérségi kötelék. Vagy azt akarod mondani, hogy a falak fontosabbak neked, mint a gyerekek?
— Nem erről van szó. Ez az otthonom.
— Bencének és Rékának viszont nincs hová menniük! — csattant fel az anyós, hangja élesen csengett. — Két kisgyerekkel maradnak fedél nélkül! Engedjétek át nekik a lakást. Hová menjenek? Rokonok vagytok!
Réka hangosabban törölgette az orrát, a kislány pedig újra sírni kezdett a szőnyegen. Az egész jelenet túlságosan is rendezettnek tűnt.
— Ildikó — egyenesedett ki Nóra — miért nem fogadja be őket inkább ön?
— Én? — pattant fel a fotelből az anyós. — Egy egyszobás lakásban élek! Mégis hová zsúfoljam be őket? A gardróbba?
— Átmenetileg talán ott is össze lehetne húzódni.
— Te jól vagy? Tizenhét négyzetméteren? Alig férek el egyedül!
— Minket viszont gondolkodás nélkül kiköltöztetnének a saját otthonunkból — jegyezte meg Nóra halkan.
— Nektek két szobátok van, és csak ketten vagytok! Ők négyen!
Nóra mély levegőt vett. Úgy érezte, mintha valaki ki akarná tolni a saját életéből. Bencére nézett.
— Volt félretett pénzetek? Vészhelyzetre?
Bence lassan felemelte a fejét. A tekintete fáradt és megtört volt.
— Volt valamennyi… de elfogyott. Tavaly Réka sokat betegeskedett, utána az autóra is költeni kellett…
— Tehát albérletben laktatok két gyerekkel, és nem maradt tartalékotok arra az esetre, ha a tulajdonos felmondja a szerződést?
— Nóra… — szólt közbe Márk csüggedten. — Hagyd ezt.
— Nem — vágta rá. — Ez lényeges. Tudni kellett, hogy bármikor eladhatják a lakást. Ez természetes. Egy családnak számolnia kell az ilyen helyzetekkel.
Réka felkapta a fejét.
— Azt hiszed, nem próbáltuk? Soha nincs elég pénz! Gyerekek mellett ruhára, ételre, óvodára megy minden!
— Éppen ezért kellett volna félretenni — felelte Nóra makacsul. — Az ilyen napokra.
— Hallod ezt? — csóválta a fejét Ildikó. — Nem gondoltam volna, hogy ennyire kőszívű vagy. Egy lakásba kapaszkodsz, ami csak úgy az öledbe hullott, és még ki is oktatod őket!
— Az ölembe hullott? — Nóra torka elszorult. — A szüleim egész életükben ezért dolgoztak. Apám munka közben kapott szívrohamot, ötvenhét évesen halt meg. Anyám még három évig élt itt egyedül, aztán rám hagyta. Ez nem ajándék az égből. Ez az ő életük munkája.
— Akkor annál inkább kötelességed segíteni — vágott vissza Ildikó. — Miért olyan nehéz egy időre háttérbe lépni?
— Nem lépünk sehova — felelte Nóra határozottan. — Ez a mi otthonunk.
A szobára súlyos némaság telepedett. Még a gyerekek is elhallgattak.
— Márk — fordult fiához Ildikó — te nem szólalsz meg? Férfi vagy egyáltalán ebben a házban?
Márk Nórára nézett. A szemében fájdalom tükröződött, amitől Nóra szinte megingott.
— Anya, ez a mi lakásunk. Nórának igaza van.
— Ezt nem hiszem el! — tárta szét a karját Ildikó. — A testvéred bajban van, te meg…
— Senki nem marad az utcán — szólalt meg Nóra. — Ma éjszakára maradhatnak. Megágyazunk a nappaliban. Holnap nyugodtan átgondoljuk, hogyan tudunk valóban segíteni.
— Segíteni? — ismételte gúnyosan az anyós. — Most magyaráztad el, hogy maguk tehetnek mindenről.
— Nem ezt mondtam. Azt mondtam, előrelátóbbnak kellett volna lenniük. De ez nem jelenti azt, hogy magukra hagyjuk őket.
— És mégis mivel segítetek? Szép szavakkal?
— Anyagilag — válaszolta Nóra röviden. — Holnap leülünk, és megbeszéljük a pénzt.
Bence és Réka egymásra néztek. A tekintetükben először villant fel valami halvány remény.