A felcsillanó remény még ott vibrált Bence és Réka tekintetében, amikor Ildikó összeszorított szájjal megszólalt:
— Rendben van. Akkor maradtok éjszakára. Márk, menj, segíts a testvérednek felhozni a csomagokat.
Nóra nem válaszolt. Szó nélkül kivonult a konyhába. Az ujjai enyhén remegtek, amikor a pohárért nyúlt. Megengedte a csapot, töltött magának vizet, és egyetlen mozdulattal kiitta. Aztán még egyet. A nappali felől tompa zajok szűrődtek át: léptek, suttogás, cipzárak surrogása. Márk és Bence fordulóról fordulóra hordták fel az autóból a táskákat. Réka a gyerekeket próbálta lefektetni, Ildikó pedig vezénylő tábornokként osztogatta az utasításokat.
Nóra az ablak elé állt. Odakint sűrűn esett az eső, az utcai lámpák fényében ezüstös csíkokként csapódott a járdára. Valahol egy autó türelmetlenül dudált. Minden olyan hétköznapinak tűnt — egy átlagos este egy átlagos kerületben. Csak éppen az ő életük billent ki az egyensúlyából.
Az éjszaka nehezen telt. A gyerekek az idegen környezetben nyugtalanok voltak, forgolódtak, halkan sírdogáltak. Réka próbálta csitítani őket. Bence hamar elaludt, egyenletes horkolása áthallatszott a falon. Nóra a hálószobában feküdt, és a mennyezetet bámulta. Márk mellette feküdt, de az ő légzése is ébrenlétről árulkodott.
— Sajnálom — törte meg végül a csendet halkan.
— Mit? — kérdezte Nóra.
— Az egészet. Nem tudtam, hogy anya ilyen tervet forgat a fejében.
— A mi határainkat neked kellett volna megvédened.
— Megtettem. Hallottad, mit mondtam.
— Hallottam — fordult felé Nóra. — És köszönöm.
Ismét csend ereszkedett rájuk. A nappaliban megreccsent a parketta, egy gyerek felnyöszörgött, majd újra csend lett.
— Mit találtál ki a pénzzel kapcsolatban? — kérdezte Márk.
— Majd reggel elmondom.
— Most is mondhatod.
Nóra kifújta a levegőt.
— Kifizetjük a kauciót, az első és az utolsó havi bérleti díjat. Sőt, adunk még valamennyit, hogy el tudjanak indulni. De ez egyszeri segítség lesz. Bencének van állása, Rékának is volt. Ha komolyan veszik, képesek lesznek rendezni a helyzetüket.
— És ha nem veszik komolyan?
— Akkor az az ő döntésük. De nem élhetünk helyettük.
Márk magához húzta. Nóra a vállára hajtotta a fejét. Hajnal felé így nyomta el őket az álom.
Reggel, amikor Nóra kilépett a konyhába, Ildikó már az asztalnál ült, és teát kortyolgatott. Úgy festett, mint aki készen áll egy újabb összecsapásra.
— Jó reggelt — mondta Nóra higgadtan.
— Nos? Sikerült döntened? — kérdezte az anyós.
— Igen.
Nóra áthívott mindenkit a nappaliba. Bence és Réka álmos arccal telepedtek le, a gyerekek a telefonjukba mélyedtek.
— Átgondoltuk — kezdte Nóra. — Segítünk nektek egy albérlet elindításában. Álljuk az első és az utolsó hónapot, valamint a kauciót. Így lesz időtök stabilizálni a helyzetet, munkát keresni vagy jobbat találni, és félretenni valamennyit.
Bence arcáról láthatóan leesett a teher.
— Tényleg? Nóra, ez hatalmas segítség. Köszönjük.
— Van azonban feltétele — folytatta Nóra. — Ez az egy alkalom. Két hónap alatt rendbe kell tenni a költségvetéseteket, és biztos alapot teremteni. Te vagy a család feje, Bence. A ti jövőtök a ti kezetekben van.
— Értem — bólintott komolyan. — Meg fogom oldani.
— Mi is igyekszünk — tette hozzá Réka sietve. — Spórolni fogunk.
— Akkor kezdjetek el még ma lakást nézni — zárta le Nóra. — Ha kell, elmegyünk veletek megnézni párat.
A levegő egy pillanatra megnyugodott. Nóra már-már azt hitte, sikerült ésszerű keretek közé terelni a helyzetet, amikor Ildikó olyan erővel tette le a csészét, hogy az alja csattant az asztalon.
— És a lakás? — kérdezte metsző hangon. — Azt nem adjátok?
— Nem — felelte Nóra nyugodtan.
— És ha nem találnak megfelelő albérletet? Ha nem jön össze két hónap alatt?
— Két hónap elegendő idő.
— Szerinted — csattant fel Ildikó. — És ha mégsem? Akkor újra az utcán lesznek?
— Mi megtesszük, ami tőlünk telik.
— Ami tőletek telik! — pattant fel az anyós. — Itt éltek kényelmesen, ketten egy tágas lakásban…
— Kétszobásban — javította ki halkan Nóra.
— Mindegy! És közben a saját rokonotok bajban van!
— Nem fordítunk hátat senkinek — mondta Nóra, hangja csendes volt, de szilárd. — Valódi segítséget ajánlunk.
— Pénzt dobtok rá, hogy megszabaduljatok a gondtól! — legyintett Ildikó. — Ez nem emberség!
— Mama, elég — szólt közbe Bence. — Így is rengeteget kapunk.
— Te ne szólj bele! — förmedt rá. — Én mindent megtettem érted! Eladtam a lakásomat, hogy rendes esküvőtök lehessen!
— Azt a döntést maga hozta meg — vágott közbe Nóra. — Senki nem kényszerítette.
— A fiaimért tettem!
— Akkor pontosan tudja, mit jelent áldozatot vállalni a családért.
Ildikó elhallgatott. Az arca megfeszült. Nóra ekkor egy lépéssel közelebb ment hozzá.
— Ha ennyire aggódik Bencéért, lenne egy ötletem. Miért nem költözik el néhány hónapra a barátnőjéhez, és engedi, hogy Bencéék addig az ön lakásában lakjanak? Ez valóban kézzelfogható segítség lenne.