…a maga nagy női taktikáját, és itt ül az eredménye az asztalomnál: egy felnőtt férfi, aki a saját döntéseiért még egy mondatot sem tud vállalni. Részemről ennyi volt. Kortyolják el a teát, aztán vigye haza a fiát. Úgyis jól jön majd neki a segítség, amikor összeszedi a holmiját.
A „holmi” és a „hazavitel” emlegetése úgy hullott a terített asztalra, mintha maró sav fröccsent volna szét rajta, egyetlen pillanat alatt leégetve a családi idill mázát. Gergő, aki addig inkább csak díszletnek tűnt az anyja mellett, egyszerre kihúzta magát. Komótosan feltápászkodott, mozdulataiban volt valami mesterkélt ünnepélyesség. Arrébb tolta az érintetlen süteményt, mintha ezzel is demonstrálná, hogy ő a testi szükségletek fölött áll, majd Nórára emelte a tekintetét. Nem férjként nézett rá, hanem úgy, mint egy meg nem értett látnok az értetlen tömegre.
— Te sosem voltál képes felfogni — szólalt meg csendesen, mégis dagályos hangsúllyal. — Mindig be akartál préselni a saját kis sémáid közé. Munka, fizetés, hétvégi pihenés. Ez a biológiai túlélés egyhangú köre. Te csak a felszínt bámulod, Nóra, a díszcsomagolást. Én viszont a lényegről beszélek. A valódi tartalomról.
Ildikó azonnal csatlakozott hozzá, mintha zászlót ragadna. Büszkeségtől fénylő szemmel nézett a fiára, majd elégedett félmosollyal fordult Nóra felé.
— Hallod, milyen választékosan fogalmaz? Egyáltalán érted, miről beszél? Szűk neki a te világod, túl szűk!
Gergő azonban egy mozdulattal leintette. Ez az ő színpada volt.
— Nem egyszerűen „otthagytam” az állásomat, ahogy te leegyszerűsítve állítod — lépett közelebb, mintha előadást tartana. — Kiszálltam egy gépezetből, amely ledarálja az embert, és puszta alkatrésszé silányítja. Én nem állást hajszolok. Hivatást keresek. Ez pedig teljesen más minőség. Ehhez idő kell, befelé fordulás, összpontosítás. Ez belső építkezés, lelki erőfeszítés, ami sokkal megterhelőbb, mint aktákat pakolni reggeltől estig egy irodában.
Szinte élvezte a saját hangját; fürdött a nagy szavakban, amelyek szépen csengtek, mégis kongtak az ürességtől. Úgy festette le magát, mint egy félreértett gondolkodót, akinek kozmikus igazságokat kellene elmagyaráznia valakinek, aki még a szikráztatásnál tart.
— És mire jutottál ezzel a két hét „belső építkezéssel”, Gergő? — kérdezte Nóra halkan, de metsző nyugalommal. Ez a higgadtság jobban sebezte, mint bármilyen kiabálás. — Sikerült feltalálnod valamit a kanapén fekve? Vagy megvilágosodtál a sorozatok között?
— Látod? Pontosan erről beszélek! — csapott a levegőbe. — Te mindent pénzben és kézzelfogható eredményben mérsz! Fogalmad sincs, milyen az, amikor nem a tested fárad el, hanem a lelked ég ki! Annak a cégnek odaadtam az éveimet, az energiámat, és mit kaptam? Ürességet! És te ahelyett, hogy segítenél regenerálódni, visszalöknél ugyanabba a mókuskerékbe! Miért? Egy újabb kütyüért? Egy tengerparti utazásért, ahol az emberek az ebédjüket fotózzák?
— Hát persze! — csattant fel Ildikó, anyai hevülettel. — Ő nem közönséges ember! Sas a fiam, nem igásló! Neked nem egy magasra szárnyaló férfi kell, hanem valaki, aki húzza a szekeredet!
Nóra némán hallgatta ezt a tökéletes összhangban előadott kettőst: az önfelmentés és a gyermeteg felelőtlenség himnuszát. Érezte, ahogy belül valami hideg és sötét erő gyűlik benne. Ránézett erre a negyvenes férfira, akinek a tekintete lázas hévvel csillogott, majd az anyjára, aki áhítattal csüngött rajta — és minden a helyére került.
Ez már nem puszta szócsata volt. Nem egy házastársi vita.
Két világszemlélet feszült egymásnak: az egyik a felelősséget, a másik a kifogásokat választotta. Egy olyan rendszer állt vele szemben, amely az önzést magasztalta erénynek, és menekült minden következmény elől. Ő pedig nem akart többé statiszta lenni ebben az előadásban.
Teljes magasságában kihúzta magát, és a benne eddig feszesen tartott nyugalom hirtelen elszakadt, mint egy túlfeszített húr.
— Ildikó, árulja el, mégis miért lenne az én kötelességem eltartani a fiát? Ő a férjem. Felnőtt férfi. Nem nekem kell a vállamon cipelnem, hanem neki kellene mellettem állnia! Úgyhogy most azonnal vigye innen a maga nagyra nőtt gyerekét — együtt az összes magyarázatával!
A mondat nyersen, minden leplezés nélkül csattant el, és mintha felrobbantotta volna a konyha levegőjét. Néhány másodpercig dermedt csend telepedett rájuk. Még a napfényben kavargó porszemek is mozdulatlannak tűntek, mintha a világ maga is visszatartaná a lélegzetét a következő pillanat előtt.