– Ha arra számít, hogy a szeretőjének saját lakása van, muszáj csalódást okoznom – folytatta Eszter higgadt, már-már tárgyilagos hangon. – Az édesanyja nevén van egy lepusztult, egyszobás lakás a város szélén. Egyszer talán, ha az anyósa meghal, az a kis lakás Márkra száll. Szóval hosszú távon még lehet reményük.
Vivien döbbenten fordult a férfi felé.
– Ez igaz? – kérdezte rekedten. – Azt mondtad, van saját lakásod. Akkor most kiderül, hogy semmid sincs?
Márk némán állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Vivien azonban gyorsan próbált kapaszkodót találni.
– Jó, talán ingatlan nincs, de ott a céged! És az autó! Azt mondtad, a vállalkozásod szépen hoz. Nem maradunk fedél nélkül.
Eszter ajkán halvány, fáradt mosoly jelent meg.
– A cég papírjai most nincsenek nálam, de biztosíthatom róla, hogy az a vállalkozás is kizárólag az én tulajdonom. Ahogy az autó is. Márknak semmi köze egyikhez sem. És jogilag esélye sincs arra, hogy akár egy fillért is elvegyen belőlük.
Egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben folytatta:
– Amikor hozzámentem, őszintén hittem benne. Azt gondoltam, megtaláltam a társam. Harmincéves voltam, a cégem épp akkor kezdett igazán növekedni. A szüleim figyelmeztettek, hogy Márk nem megbízható, és hogy talán csak a pénzem érdekli. Akkor még éltek, és sokat segítettek, nélkülük nem jutottam volna el idáig ilyen fiatalon. De a haláluk után is talpon maradtam, sőt, tovább erősítettem a vállalkozást.
Keserűen felnevetett.
– A barátaim bolondnak néztek. Azt mondták, elvette az eszemet a szerelem, és hogy Márk csak kihasznál. Nem akartam hallani róluk. Vak voltam. Úgy tűnik, ők tisztábban láttak, mint én.
Egy pillanatra Vivien szemébe nézett.
– Viszont annyi eszem azért volt, hogy minden vagyonomat megfelelően biztosítsam. Ebben apám tanácsai sokat segítettek. Mindig azt mondta, védd meg magad azoktól, akik mosolyogva közelítenek.
Eszter kihúzta magát.
– Szóval, Vivien, viheti Márkot. Nincs rá többé szükségem. De érdekes… az előbb még lángolt a tekintete. Hová lett az a nagy szenvedély?
Hangja enyhén csipkelődő volt, de nyugodt.
– Hiszen azt mondta, szeretik egymást. Ha valakit igazán szeretünk, nem számít, milyen autót vezet, vagy mekkora házban lakik. Nem így van? A boldogsághoz nem pénz kell. Ketten majd felépítik a közös jövőt. Dolgoznak, küzdenek, gyarapodnak. Sokan kezdik nulláról.
Vivien arca mélyvörösre váltott. Az indulattól remegett.
– Szó sem lehet róla! – tört ki belőle. – Tartsa meg magának! Nem kell nekem egy hazug, üres zsebű férfi. Ilyet találok bárhol. Azt hiszi, hónapokig azért játszottam a gyengéd, megértő szeretőt, hogy a végén egy fillér nélkül maradjak? Azt mondta…
A mondat félbeszakadt, de a levegőben ott vibrált a kimondatlan vád, amely mindhármuk sorsát új irányba terelhette.