Eszter döbbenten meredt a férje szeretőjére. A szavak mintha ólomsúllyal nehezedtek volna rá; egy pillanatig levegőt sem kapott. Csak nézett, és képtelen volt megszólalni. Végül nagy nehezen összeszedte magát, és remegő hangon válaszolt:
– Egy hete töltöttem be a negyvenet. Maga tényleg úgy bámul rám, mintha már a temető felé tartanék? Megkérdezhetem, miféle végzetes kórról beszél? Tudtommal semmi bajom. Az égvilágon semmilyen betegséget nem diagnosztizáltak nálam, hála az égnek teljesen egészséges vagyok. Miről beszél egyáltalán? Mondja, jól van maga?
Vivien értetlenül pislogott.
– De Márk azt mondta, fél éve kiderült, hogy gyógyíthatatlan beteg. Hogy exkluzív klinikákra jár, különleges, ritka gyógyszereket kap, amelyek egyelőre szinten tartják az állapotát…
– Nahát! – nevetett fel Eszter hitetlenkedve, de a hangja éles volt, mint az üveg. – Ma rengeteg újdonságot tudtam meg saját magamról. Már kezdem kíváncsian várni, ki is vagyok valójában. Még mit mesélt magának a férjem? Tudja, én soha senkit nem tartok magam mellett könyörgéssel vagy szánalomkeltéssel. Ha valaki menni akar, nyitva az ajtó. Azt hiszem, most kezd összeállni a kép…
Ebben a pillanatban kinyílt a lift ajtaja, és kilépett belőle Márk, aki a szokásosnál jóval korábban ért haza. Amikor meglátta a két nőt a lépcsőházban, földbe gyökerezett a lába. Eszter és Vivien egyszerre fordultak felé.
– Képzeld, drágám, vendégünk érkezett – szólalt meg Eszter hűvös éllel. – Bár azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Teát és süteményt most nem kínálok. Nem is sejtettem, milyen élénk a fantáziád. Halálos beteget faragtál belőlem – igazán kreatív.
– Eszter, kérlek, mindent meg tudok magyarázni. Menjünk be, és beszéljük meg nyugodtan – hebegte Márk, és megpróbálta megfogni a felesége kezét.
Eszter azonban ellökte.
– Ugyan, kár a fáradságért. Teljesen világos minden. Vivien, ugye? Igen, így hívják. Ne aggódjon, vigye csak Márkot. Segítek is összepakolni.
– Örülök, hogy belátta a vereségét – felelte Vivien elégedetten, kárörvendő mosollyal. – De miért is csomagolna Márk? Ez az ő lakása. Inkább magának kellene összeszednie a holmiját és távoznia, mert mostantól mi ketten itt fogunk élni. Sőt, hamarosan hárman leszünk.
Eszter hangosan felnevetett. Abban a nevetésben nem volt vidámság, inkább felismerés. Hirtelen minden értelmet nyert.
Szó nélkül bement a hálószobába, majd visszatért egy irattartó mappával. Kihúzta belőle a tulajdoni lapot, és Vivien orra elé tartotta.
– Tud olvasni? – kérdezte metsző, fölényes hangon. – Látja, mi áll itt? Ki a lakás tulajdonosa? Ezt az ingatlant még a Márkkal kötött házasságom előtt vettem. Egyedül az én nevemen van, és semmilyen jogcímen nem tartozik hozzá.
Eszter lassan visszacsúsztatta a papírt a mappába, tekintete azonban nem engedte el a másik nőt. A folyosón hirtelen dermedt csend telepedett rájuk, és Márk arcáról minden szín eltűnt, mert érezte, hogy ez még csak a kezdet.