…aki végül mégsem bizonyult annyira hűségesnek és megbízhatónak, mint amilyennek mutatta magát.
Az egész akkor fordult rosszra, amikor Zoltán ellent mert mondani a mostohalánya férjének. Egy fedél alatt éltek mindannyian, és a fiatalember nem tűrte az ellenvéleményt. A vita hevében megragadta Zoltán kabátját, és üvöltve rázta meg:
– Itt semmit sem számítasz!
A következő pillanatban már a verandán találta magát, kilökve, megalázva. Nóra pedig – akire egykor mindent rábízott – még csak meg sem próbálta lecsillapítani a helyzetet. Szó nélkül összeszedte Zoltán holmiját, és kitette mellé az ajtó elé. Ennyi volt. Egyetlen szó, egyetlen tiltakozás nélkül.
Zoltánban először csak a döbbenet kavargott. Vajon mikor csúszott félre ennyire az élete? Hol hibázott?
– Beengedsz? – kérdezte most Lillától, már félig belépve az ajtón, mintha természetes lenne, hogy visszatérhet.
Még mindig biztos volt benne, hogy ez így működik. Hogy az ajtók megnyílnak előtte. Hogy van hová mennie.
Lilla azonban elé állt, és hűvös nyugalommal kérdezett vissza:
– Miért tenném?
– Hiszen hazajöttem… – csúszott ki Zoltán száján, őszinte értetlenséggel.
– És? – hangzott a rövid válasz.
Nem érkezett felelet. Mert valóban: miért? Mit képzelt? Hogy minden ott folytatódik, ahol évekkel korábban abbahagyta? Hogy valaki majd könnyes szemmel fogadja, és megkérdezi, merre járt, kit szeretett?
A feszült csendet egy idegen férfihang törte meg. A folyosóra lépett egy izmos, rövidre nyírt hajú férfi, tekintete kemény volt, mozdulata határozott.
– Elnézést, uram, talán rossz címen jár? – kérdezte udvarias, de egyértelmű hangsúllyal. – Segítsek megtalálni a kijáratot?
Zoltán azonnal megértette az üzenetet. Itt már nincs helye. Lilla élete nem állt meg az ő távozásával. Nem ült évekig magányosan, nem siratta párnába temetett arccal. Továbblépett.
Pedig ez mindig is az ő háza volt. Legalábbis egykor annak hitte. Most azonban ez mit sem számított.
Maradtak még a gyerekek – gondolta kétségbeesetten. Ők csak nem fordulnak el tőle. Hiszen az apjuk.
Azonnal tárcsázta a nagyobbik fiát.
– Fiam, én vagyok az… apád – mondta kissé remegő hangon.
– Gábor? – kérdezett vissza a fiú, azt hitte, a nevelőapja hívja.
– Nem. Zoltán. Az apád.
Néhány másodpercnyi csend következett.
– Nem ismerem ezt a számot – érkezett végül a válasz.
A vonal megszakadt.
A lányát is próbálta hívni, de ő fel sem vette. Ismeretlen számról érkező hívásokat nem fogadott. És Zoltán száma már régóta idegen volt számára.
Persze elmehetett volna egy éjjel-nappal nyitva tartó panzióba. Tele van velük a város. Egy szoba, egy ágy, egy tető a feje fölött – azt könnyű találni.
Csakhogy neki nem csupán fedél kellett. Hanem emberség. Egy kedves szó. Törődés. Az a fajta szeretet, amelyet évekkel korábban gondolkodás nélkül dobott el. Amit a gyerekei végül egy másik férfitól kaptak meg – attól, aki valóban ott maradt mellettük.
Most döbbent rá, milyen súlyos tévedést követett el. Mert abból a kútból inni, amelybe maga köpött bele valaki, keserűbb, mint hinné. És amikor szomjas az ember, hiába keres poharat – nem biztos, hogy akad, aki vizet nyújtson.
Ezért mielőtt egy apa hátat fordít a gyermekeinek, érdemes alaposan végiggondolnia, merre indul tovább. A döntéseknek következménye van. A visszafelé repülő bumeráng pedig előbb-utóbb célba talál. És a szomjúság – az mindig megmarad.