…egy lehetőség, ami új fejezetet nyithatott az életében.
Az irodában éppen olyan munkatársat kerestek, akire hosszú távon is számíthatnak, akiben megbíznak, és aki nem ijed meg a felelősségtől. Lilla neve ugyan nem „megbízhatót”, hanem inkább „világosat” jelentett, de a barátnője pontosan tudta róla, hogy nála stabilabb emberrel ritkán találkozni. Ráadásul egy másik nyelvben az Albina névhez a „méh” jelentést társítják – és ha valaki, hát Lilla valóban úgy dolgozott, mint egy szorgos méhecske. Talán csak a hangyák vehették volna fel vele a versenyt kitartásban.
Eközben Zoltán is berendezkedett az új életére. Az új családba szinte észrevétlenül simult bele, és a gyerekek már az első hetekben apának szólították. A válást hivatalosan is lezárta, majd feleségül vette a feltűnően csinos Nórát, akire az utcán is sokan utánanéztek. Büszkén jártak egymás mellett: együtt indultak reggelente dolgozni, és együtt tértek haza esténként. A kollégák eleinte suttogtak a hátuk mögött, de idővel elcsitultak a pletykák – kívülről nézve szilárd, rendezett házasságnak tűnt az övék.
Igaz, a második.
De hát ki mondhatná el magáról, hogy védve van az ilyesmitől?
Teltek-múltak az évek.
Zoltán igyekezett példás apa lenni – ám kizárólag az új családjában nevelkedő gyerekek számára. A korábbi gyerekei mintha kitörlődtek volna az emlékezetéből. A nagyvonalúság és gondoskodás, amellyel más férfiak – például a köztudottan bőkezű Márk – a régi családjuk felé fordultak, tőle távol állt. Bár a fia és a lánya telefonszáma ott lapult a készülékében, soha nem tárcsázta őket. Születésnapokon sem érkezett tőle üzenet vagy ajándék. Olyan volt, mintha a múltját egyszerűen kiradírozta volna.
Nóra gyerekei viszont mindent megkaptak tőle. Zoltán tágas, kényelmes házat építtetett a családnak, rendszeresen elvitte őket a tengerhez nyaralni, később finanszírozta a tanulmányaikat, és amikor eljött az ideje, a lagzijuk költségeit is állta.
Lilla közben nem pereskedett magasabb tartásdíjért. A munkájában megbecsülték, és lassan kialakult körülötte egy biztos, kiszámítható élet. Nem sokkal azután, hogy elhelyezkedett az utazási irodában, betért hozzájuk egy nyugalmazott katona, aki üdülést szeretett volna foglalni. A férfi figyelmét azonnal megragadta a kedves arcú, kissé szomorkás tekintetű nő.
Lilla gondosan összeállított neki néhány utazási ajánlatot. A férfi pedig – miután kiválasztotta a megfelelőt – megkérdezte, volna-e kedve munka után meginni vele egy kávét. Így kezdődött minden. Esténként hosszú sétákat tettek a városban, fagyiztak, beszélgettek. A kisebbik fiút addigra már a nagyobbik testvére hozta el az óvodából, otthon pedig mindig akadt vacsora – legfeljebb meg kellett melegíteni.
Amikor Gábor visszatért az utazásából, nem kertelt sokat: megkérte Lilla kezét. Az asszony szinte azonnal igent mondott. A férfi özvegy volt, gyermektelen, és meglepő természetességgel találta meg a hangot Lilla cseperedő gyerekeivel. Figyelmet és törődést adott nekik – olyasmit, amiből addig hiányt szenvedtek.
Újabb évek peregtek le.
Az idő hagyott némi nyomot Lilla arcán, de még mindig csinos volt. Egy délután éppen derelyét készített a konyhában: másnap a legidősebb fia érkezett látogatóba a családjával és a kisunokával, mert Gábor születésnapját ünnepelték. A lánya már régóta külföldön élt, de rendszeresen beszéltek videóhíváson.
Gábor a nappaliban pihent munka után – az iskolában alapfokú honvédelmi ismereteket tanított. A legkisebb fiú időközben felnőtt, és barátaival ment el otthonról. A házban béke és elégedettség uralkodott. Lilla úgy érezte, révbe ért.
Ekkor megszólalt a csengő.
Az ajtóban Zoltán állt. Megöregedve, megtörten, kezében egy kisebb utazótáskával.
Lilla egy pillanat alatt megértette a helyzetet.
– Kidobtak? – villant át az agyán.
Hangosan azonban csak ennyit kérdezett:
– Mi történt? Úgy látszik, a kedves második feleség mégsem volt olyan elnéző?
Zoltánt valóban váratlanul tették ki. Méghozzá abból a házból, amelyet a saját pénzéből építtetett – és amelyet balga módon teljes egészében a gyönyörű, „megbízható” Nóra nevére íratott.