— …a lakás felújítására, te pedig egyszerűen elküldted. Ráadásul még sértő dolgokat is vágtál a fejéhez. — Márk rosszalló pillantást vetett Eszterre, majd beljebb lépett a nappaliba. — Egyáltalán tisztában vagy vele, mit tettél?
A nő lassan letette a könyvet az öléből, és higgadtan ránézett.
— Várj csak… Most komolyan őt pártolod? Szerinted nekem kellene kifizetnem Benedek lakásának felújítását?
— Mindenki beszáll a költségekbe. Így működik a család. Apámék adtak pénzt, a sógornő szülei is, én is utaltam valamennyit. Most rajtad a sor. — Márk lehuppant a kanapéra, ujjait összefonta, mintha ezzel is nyomatékosítaná az igazát.
Eszter keserű mosollyal nézett rá.
— Milyen különös… Amikor mosógépre volt szükség, vagy új téli gumira, esetleg egy közös nyaralásra, akkor hirtelen sosem volt pénze a szüleidnek. De Benedek felújítása? Arra valahogy előteremtődött az összeg.
Egy pillanatra elhallgatott, majd szúrós hangon folytatta:
— És az még érdekesebb, hogy te honnan varázsoltad elő a részedet. Valahányszor én kérek valamire pénzt, vagy fizetni kellene valamit a ház körül, te azonnal eltűnsz a képből.
Márk fáradtan felsóhajtott.
— Tudod jól, hogy ingatlanközvetítő vagyok. Hol van bevétel, hol nincs. Tegnap sikerült kiadnom egy lakást, és az első dolgom az volt, hogy utaljak anyának. — Leoldotta az óráját, az asztalra tette, majd hátradőlt.
Eszter keresztbe tette a lábát, és hűvösen végigmérte.
— Nálad mindig csak ígéretek vannak. Egyetlen hónapra sem emlékszem az elmúlt évből, amikor negyvenezer forintnál többet hoztál volna haza. Én viszont minden hónapban félmilliót keresek. Köztünk akkora a különbség, mint egy egész megye.
A férfi arca megfeszült.
— Egy éve én tartalak el! A ruháidat én fizetem, a házasság előtti hiteledet én rendeztem, a tengerparti utazást is az én pénzemből álltuk. Ki a férfi ebben a házban? Vagy szerinted nem vagyok elég jó?
Eszter szeme megvillant.
— Elég jó? Márk, egyáltalán nem az számít, hogy alfahím vagy-e. A gond az, hogy folyamatosan üres a kasszád. És még te kérsz számon engem? Előbb bizonyíts, aztán beszélj.
— Most nincs szerencsém, ennyi az egész. De beindul a projektem, és akkor majd milliókat keresek. Azt pedig nem felejtem el, hogy most nem álltál mellém. — Ezzel felállt, és a hálószoba felé indult.
Mivel nem maradt több érve, inkább kivonult, mintha ezzel övé lenne az utolsó szó.
— Előbb azt találd ki, hogyan indul be az a nagy projekt! — kiáltotta utána Eszter indulatosan. — Még arra sem vagy képes, hogy gyereket nemzünk…
A mondat végén elcsuklott a hangja. Harmincöt éves volt, és évek óta vágyott már egy kisbabára. Márk öt évvel fiatalabb volt nála, és az elmúlt esztendőben minden próbálkozásuk eredménytelen maradt.
Aznap este Eszter végleg elhatározta: világossá teszi, hogy a férje rokonsága többé nem élhet az ő keresetéből. Kivett a szekrényből egy tiszta hálóinget, megágyazott a nappali kanapéján, és korai lefekvést tervezett. Úgy érezte, szüksége van némi távolságra.
Éjfél körül azonban felriadt. A fürdőszoba felé indult, amikor észrevette, hogy a konyhából fény szűrődik ki. Léptei ösztönösen lelassultak. A résnyire nyitott ajtón át meghallotta, hogy Márk suttogva beszél valakivel telefonon.
— Nem, semmit sem gyanít. Már majdnem célt értünk. Holnapután be tudom fizetni az összeget, szinte teljesen összejött.
Eszterben megfagyott a vér. A fal mellett állva minden szóra figyelt.
— Ne aggódj, te vagy a legfontosabb az életemben. Megígértem, hogy megoldom, és meg is fogom. — A férfi hangja lágy volt, szinte bensőséges.
A nő a szája elé kapta a kezét.
— Hogyhogy a legfontosabb? Nem én vagyok az? — cikáztak benne a gondolatok.
Márk tovább beszélt:
— Idén már szépen sikerült félretennem. Igazad volt, jó ötlet volt Eszter lakásába költözni, így sokkal többet tudok megtakarítani. Köszönöm még egyszer a tanácsot.
Szék csikordult, majd pohárba töltött bor hangja hallatszott.
Eszter szíve hevesen vert. Mire a beszélgetés véget ért, visszasietett a kanapéra, és mozdulatlanul feküdt a sötétben.
— Összeesküdött valakivel… — zakatolt a fejében. — És még az esküvő előtt mindezt kitervelte? Csak kihasznált engem?
A mellkasa úgy emelkedett, mintha futott volna. A szíve dübörgése betöltötte a fülét, gondolatai pedig egyre vadabb irányba sodródtak, miközben a plafont bámulva próbálta összerakni a hallottak értelmét.