— Már a bejáratnál vagyunk — pillantott hátra Zoltán a visszapillantó tükörbe, hangja most is higgadt volt, mégis feszült.
A magánklinika előtt már várták őket: két ápoló tolt be egy hordágyat, az ügyeletes csapat készen állt. Zoltán még útközben értesítette a főorvost, így nem vesztegettek egyetlen percet sem.
— A férje? — kiáltotta oda egy nővér futtában.
— Az apjuk vagyok — felelte érdesen Zoltán. — Felelősséget vállalnak értük. Mindhármukért.
A folyosón maradt. Nem tudott egy helyben állni; ide-oda járkált a hideg csempén, léptei visszhangoztak az üres térben. Három hosszú óra telt el így. Végül az egyik orvos kilépett a műtőből, és miközben lehúzta a maszkját, halványan elmosolyodott.
— Megnyugodhat. Két fiú. Komoly beavatkozásra volt szükség, de időben érkeztek. Kicsik, ezért pár napig inkubátorban maradnak, de önállóan lélegeznek. Az édesanya gyenge, viszont stabil az állapota.
Zoltán a homlokát az ablak hűvös üvegének támasztotta, és csak ennyit mondott:
— Hálás vagyok.
Elővette a telefonját, és ismét hívta Márkot. Ezúttal felvették. A háttérben zene szólt, női kacagás hallatszott, Márk hangja tompa és bizonytalan volt.
— Igen, főnök? Kerestél? Kint vagyok terepen, rossz a térerő…
— Terepen? — Zoltán hangja csendes volt, mégis metsző. — A „Lagúna” nevű hely lett hirtelen az új építkezés?
A vonal másik végén csend támadt.
— Zoltán, én…
— A mai nappal nem dolgozol nálam tovább, Márk. Ajánlást ne várj. Holnapra tűnj el a városból. És imádkozz, hogy a feleséged megbocsásson. Bár a helyében nem lennék ilyen elnéző.
Eszter csak másnap tért magához. Külön szobába helyezték, csend vette körül. Az éjjeliszekrényen ásványvíz és egy doboz gyümölcslé várta.
Az ajtó halk kattanással nyílt. Zoltán lépett be, zakóban, nyakkendő nélkül. Látszott rajta a kimerültség.
— Hogy érzi magát?
— Zoltán… — próbált felülni, de a műtéti seb éles fájdalommal figyelmeztette. — Nagyon köszönök mindent. Szörnyen sajnálom… Összekevertem a számokat…
— Inkább a sorsnak mondjon köszönetet, hogy így történt — húzott közelebb egy széket. — Beszélnünk kell. Őszintén.
Nem kertelt. Elmondta a hívást, hogy hol találta Balázst, és hogy azonnal megszüntette a munkaviszonyát. Szavai kemények voltak, de nem bántóak.
— Hamarosan keresni fogja, könyörög majd. A lakás… gondolom, az övé?
— A szüleié — suttogta Eszter, könnyeit nyelve. — Nekem nincs hová mennem. Csak egy idős nagynéném él vidéken.
Zoltán elhallgatott, ujjai ritmust vertek a térdén.
— Van egy nagy házam. Kétszintes. Többnyire üres. A vendégszárny külön bejáratú. Maradhat ott a fiúkkal, amíg megerősödik. Cserébe felügyelhetné a háztartást. Nem szeretem az idegeneket.
— Két újszülöttel? Alig állok a lábamon…
— Lesz segítsége. Felveszek valakit maga mellé. Ez nem jótékonyság. Csak… jobb érzés, ha nem kong üresen a ház.
A hazabocsátás napja nyugodtan zajlott, bár Balázs megpróbált bejutni az intézménybe. A biztonságiak nem engedték át. Az ablak alatt állt, ittasnak tűnt, és rekedt hangon kiabált.
Eszter az ablaknál állva hallgatta. A mellkasában furcsa üresség terjengett. A harag, a csalódás mintha kiégett volna benne, és valami egészen más kezdett a helyére költözni.