„Zoltán (vezérigazgató)”.
Egy hónappal korábban mentette el a számot, amikor sürgősen alá kellett íratnia a szülési szabadsághoz szükséges papírokat, és Balázs akkor sem vette fel a telefont.
Eszter a „Balázs” névre bökött. A vonal kicsengett. Hosszan, üresen, közönyösen. Majd megszakadt.
Újra próbálta.
„A hívott fél átmenetileg nem elérhető.”
A rémület jeges hullámként borította el. Teljesen egyedül volt. Az ajtót a biztonsági zár reteszelte, amit fekve képtelenség kinyitni. Hiába hívna segítséget, a mentők csak a zárt ajtó előtt toporognának.
Az események feltartóztathatatlanul követték egymást. Félájultan megnyitotta az üzenetküldőt. A látása elhomályosult, a betűk összefolytak. Azt hitte, a férjének ír.
„Be kell mennem a kórházba, az ajtó zárva! Elindult, elestem, nem tudok felállni. Gyere azonnal, kérlek!”
Rányomott a küldésre, és a telefon kicsúszott a kezéből. A kijelző elsötétült.
Zoltán, a nagy építőipari vállalat tulajdonosa, éppen értekezletet tartott. Keménykezű, fegyelmet követelő ember hírében állt, a pontatlanságot nem tűrte. A beosztottai tartottak tőle.
Az asztalon fekvő mobil röviden pittyent. Oldalra pillantott. Üzenet érkezett.
Összevonta a szemöldökét. A szám ismerős volt — Eszteré, a beszerzési vezetője, Balázs feleségéé. Csendes, visszahúzódó nő, nemrég járt bent aláírni a dokumentumokat.
Ahogy elolvasta a sorokat, az arca megfeszült.
— Ennyi volt, az értekezlet véget ért — csattant fel, és már állt is fel.
— De Zoltán, a költségvetést még nem… — próbálkozott a főkönyvelő.
— Kifelé, mindenki!
Már az ajtónál tárcsázta Leventét. „A hívott fél nem kapcsolható.”
— Te aljas… — sziszegte a foga között.
Azonnal hívta a biztonsági főnököt.
— Derítsék ki, hol van most Balázs telefonja. Azonnal kérem a helyadatot. És álljanak elő a kocsival. Én megyek.
Két perc múlva megérkezett a koordináta. Balázs nem az építkezésen volt. A jel egy vidéki wellnessközpont, a „Lagúna” környékén villogott.
Zoltán állkapcsa megfeszült.
A terepjáróval a forgalmat kerülgetve száguldott. Eszterék lakása negyedórányira lehetett. Öt évvel korábban elveszítette a feleségét — szívroham vitte el, mert a segítség túl későn érkezett. Ismerte azt a bénító tehetetlenséget.
A harmadik emeletre felérve rángatta a kilincset. Zárva. Belülről tompa hang szűrődött ki.
Nem várt senkire. Hátralépett, majd teljes testsúllyal az ajtónak vetődött. A zár reccsent, de kitartott. Másodszorra engedett.
Eszter a folyosón feküdt, összegörnyedve.
— Eszter!
Felpillantott, tekintete ködös volt.
— Zoltán? Hol van… Balázs?
— Most én vagyok itt helyette. Kapaszkodjon.
Karjába emelte, és lesietett vele.
Az autóban úgy hajtott, hogy a szembejövők lehúzódtak. Eszter hátul zihált.
— Tartson ki, mindjárt odaérünk — mondta halkan a szigoráról ismert vezérigazgató, miközben a kórház felé száguldott.