Eszter arra riadt fel az éjszaka közepén, hogy a hasa ólomsúlyként nehezedik rá. Mintha legalább egy tonnát cipelne magán. Az órára nézett: hajnali három. A lakásban mély csend honolt, csak Balázs egyenetlen, rekedt szuszogása hallatszott, meg a folyosón lógó régi falióra tompa ketyegése.
Óvatosan megpróbált a másik oldalára fordulni, de az elhasznált kanapé panaszosan felnyikordult alatta. A fal felé fordulva alvó férje összerezzent, majd ingerülten morrant fel:
— Eszter, muszáj ennyit mocorognod? Négy óra múlva kelek. Lehetnél egy kicsit tekintettel.
Az asszony azonnal megdermedt, még a levegőt is visszafojtotta. Az elmúlt fél évben ez lett Balázs visszatérő mondata. Mintha teljesen kiment volna a fejéből, hogy ikreket hord a szíve alatt, és ez nem szeszély, hanem komoly fizikai megterhelés. Egyre idegenebbül viselkedett. Fillérre pontosan elszámolt mindennel, átnézte a bolti blokkokat, és rosszallóan húzta el a száját, ha Eszter gyümölcsöt mert kérni.
— Láttad az árakat? — sziszegte egyszer, miközben a nyugtát böngészte. — Egyél almát, az hazai és idénygyümölcs. Az őszibarack luxus. Én gürcölök egyedül, te meg itthon vagy.
Eszter lassan kikecmergett az ágyról, egyik kezével a derekát támasztva, és kicsoszogott a konyhába. A lábai úgy feldagadtak, hogy a papucs is alig ment rá. Leült a sötét ablak elé, és a kihalt utcát bámulta. Szorongás ült a mellkasán. Félt a közelgő szüléstől, és még jobban attól, hogy két újszülöttel kell majd visszatérnie ebbe a szemrehányásokkal teli lakásba.
Reggel Balázs idegesen készülődött. Dobálta a ruháit, az egyik zokniját kereste, csapkodta a szekrényajtót.
— Kivasaltad az ingem? — kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.
— A szék támlájára tettem, Balázs.
— A gomb majd’ leszakad róla, ezt is megcsinálhattad volna. Mindegy, mennem kell. Sokáig bent leszek, értekezlet lesz a vezérigazgatónál. Ne hívogass, szigorú, még a telefonokat is összeszedi.
Köszönés nélkül távozott. Az ajtó csattanva záródott, Eszter pedig hallotta, ahogy a felső zár is kattan egyet. Az a makacs zárszerkezet, amely belülről mindig akadt, és csak két kézzel, teljes testsúllyal lehetett elfordítani.
Dél körül elhatározta, hogy rendet tesz az előszobában. Le akarta venni a magas polcról azt a dobozt, amelyben az unokahúgától megörökölt babaruhák lapultak. Odahúzott egy sámlit.
— Csak a széléig nyúlok fel — biztatta magát.
Felállt, nyújtózkodott. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, hirtelen rosszullét fogta el. A lakkozott felület csúszós volt; a lába megcsúszott rajta. Egy tompa puffanás, majd a földre zuhant.
Oldalára esett a szőnyegpadlón, a csípője fájdalmasan ütődött. Felszisszent. A következő másodpercben éles, hasító fájdalom nyilallt az alhasába, amitől elakadt a lélegzete.
— Ne… még túl korai… — lehelte, miközben megpróbált feltápászkodni.
Egy újabb hullám söpört végig rajta, összerántva az egész testét. Megértette: elkezdődött. A telefon az előszobai komódon hevert, alig egy méterre tőle. Négykézláb kúszott felé, a padlón nedves csík maradt utána. Minden mozdulat újabb fájdalommal járt.
Végre elérte a készüléket. A keze remegett, szeme előtt színes foltok úsztak. A névjegyzékben legelöl az „A” betűs nevek sorakoztak.
„Balázs”.
És közvetlenül alatta.