— És nekem hová kellett volna mennem? — lépett még közelebb Eszter, mire Gábor ösztönösen hátrált egyet. — A saját otthonomban sem volt helyem. Amikor Renáta a barátaid előtt üvöltött velem? Amikor anyám virágait kitépte, hogy a maga káposztáját ültesse a helyükre? Vagy amikor idegeneket hordott be, akiket soha életemben nem láttam?
— De az egy rendes ház volt… — motyogta Gábor zavartan. — Tágas, kényelmes. Most meg hol élsz? Egy egyszobás lakásban a város szélén?
Eszter hosszasan nézett rá. A tekintete nyugodt volt, de kemény. Amikor megszólalt, hangja csendes maradt, mégis megütötte a férfit.
— Igen. Egy kis lakásban. Olyanban, ahol sem te, sem ő nincs jelen. Az elmúlt tíz évben ez a legjobb dolog, ami történt velem.
Elsétált mellette. Gábor még utána szólt, de Eszter nem fordult vissza. A hangja elhalt a sarkon túl, és ő akkor érezte először, hogy belül valami régi, súlyos csomó lassan felenged.
Renáta persze nem hagyta annyiban. Ismerősöket hívogatott, panaszkodott, hálátlansággal vádolta Esztert. A legtöbben azonban csak udvariasan végighallgatták. A szomszéd, Ilona néni egyenesen a szemébe mondta:
— Renáta, úgy viselkedtél ott, mintha minden a tiéd lenne. Mit vártál? Hogy Eszter élete végéig tűr?
Nem sokkal később Renáta egy távoli rokonhoz költözött ki a peremkerületbe, egy öreg panelba. A dunyhák raktárba kerültek, a palánták elszáradtak. Gábor albérletben húzta meg magát, és egyre tovább maradt bent a munkahelyén.
Néha elautózott a régi ház előtt. Felújítás zajlott, a kerítést szürkére festették. Renáta veteményese nyomtalanul eltűnt.
Eszter esténként az ablaknál állt, kezében bögrével. A szomszéd házak fényeit figyelte, lentről nevetés és zene szűrődött fel. Az élet ment tovább, és most először nem kívülállóként szemlélte, hanem részeseként. Nem rejtőzködve, nem alkalmazkodva, nem arra várva, hogy más döntsön helyette.
Belekortyolt az italába. A melegség nem a teától áradt szét benne, hanem attól a felismeréstől, hogy végre szabadon lélegezhet. Másnap vesz majd virágot az ablakpárkányra — anyja kedvenc bazsarózsáit. És ezúttal senki nem fogja kitépni őket.
Letette a bögrét az asztalra, és mélyet sóhajtott. Odakint morajlott a város, benne pedig csend volt. Saját, megdolgozott csend.