Renáta már lépett volna be utána, ám a férfi kinyújtott karral feltartóztatta.
— Magánterület. Ne kényszerítsen rá, hogy rendőrt hívjak.
— Hogy merészeled?! Majd én hívok rendőrt, és meglátjuk, ki kerül bajba! — csattant fel Renáta, hangja hisztérikusan csengett.
— Nyugodtan — felelte higgadtan a férfi, és becsukta a kaput. — Legalább elmondhatja nekik, miért akar betörni egy idegen ingatlanba.
Gábor megragadta a nővére karját, és az autó felé vonszolta. Renáta tiltakozott, kapálózott, de a lába megingott alatta. Még egyszer visszanézett azokra az ablakokra, amelyek mögött tíz éven át ő dirigált mindenkinek. Most sötét függöny takarta őket. Hidegek voltak és ismeretlenek.
Az úttest közepén rogyott le a batyura, amelybe a dunyhákat kötötte. A kulcs még mindig a markában volt — egy darab értéktelen vas csupán.
Eszter eközben új lakása ablakából figyelte az udvart. Csendes, apró tér volt, ahol senki sem ordítozott, nem rendezett zajos sütögetéseket, és nem hurcolt zsákokat a küszöbön át. Egyszobás lakás a negyediken, szűk konyhával. De a sajátja. Csak az övé.
A telefon kikapcsolva hevert az asztalon. Sejtette, hogy Gábor kereste. Talán nem is egyszer. Nem kívánta hallani a hangját — azt a bűnbánó, tanácstalan tónust, amely mindig előkerült, amikor dönteni kellett volna.
Felállt, közelebb lépett az üveghez. Lent egy nő kutyát sétáltatott, két fiú labdázott. Egyszerű, hétköznapi jelenet. Olyan élet, ahol ő csupán egy lakó a többi között, nem pedig fizetség nélküli házvezetőnő.
A házat három hét alatt adta el. Még az ingatlanos is csodálkozott, hogy ilyen gyorsan vevő akadt rá. Eszter aláírta a papírokat, átvette a pénzt, megvette ezt a lakást, és eltűnt. Nem magyarázkodott. Nem búcsúzkodott. Egyszerűen kilépett az életükből.
Renáta csak ma szembesült mindezzel.
Gábor két nappal később talált rá. Gyűrötten állt a lépcsőház előtt, karikás szemmel. Eszter épp kenyérért indult, és a lépcsőn megdermedt, amikor meglátta.
— Eszter, miért csináltad ezt? — kérdezte rekedten. — Miért nem szóltál? Megbeszélhettük volna. Találtunk volna valami megoldást…
— Megoldást? — ereszkedett le egy fokkal. — Gábor, tíz éven át vártam, hogy végre dönts valamiről. Te csak széttártad a karod.
— Renáta csak… megszokta ezt az egészet. Érted? Nem volt hová mennie.