A bíró – egy ősz hajú, határozott tekintetű asszony – higgadtan végighallgatta a feleket, majd kimondta az ítéletet: a bankszámlán lévő összeg fele Lillát illeti, a lakás teljes egészében az ő tulajdonába kerül, a fennmaradó jelzáloghitel hetven százalékát pedig Márknak kell tovább fizetnie.
Márk arcán nem a megbánás tükröződött, hanem sértett düh. Nem a széthullott házasság fájt neki, hanem az elveszített pénz. Mostantól az új párja kénytelen lesz alkalmazkodni a szűkösebb keretekhez.
Lilla ugyanabban a lakásban maradt. De ami korábban fojtogató börtönnek érződött, most biztonságos menedékké változott.
Reggelenként minőségi kávét főzött magának, és annál a cégnél dolgozott, ahol valaha csak remélte, hogy egyszer előrébb léphet. Megbecsülték, számított a véleménye. Hétvégéken Eszter gyakran átjött hozzá. Főztek, terveket szőttek, és sokszor nevetés töltötte be a lakást.
– Sütöttem neked egy káposztás pitét – mondta Eszter, miközben letette a tálat.
– Ugyan, miért fáradt ennyit? Inkább rendeltem volna valamit – mosolygott Lilla.
– Majd pont pizzán éljek – morgott az asszony, de a szemében melegség csillant.
Eszter már régen nem volt „volt anyós”. Egyszerűen az édesanyjává vált.
Három év telt el.
A régi sebek elhalványultak. Lilla élt: reggeli kávé, utazások, hangversenyek, friss virágok a konyhaasztalon. Senki sem kérdőjelezte meg a döntéseit.
Egy délután a szupermarketben összefutott Márkkal. Karján egy kisgyermeket tartott, kimerültnek és ingerültnek látszott. Mellette Nóra élesen magyarázott valamit. A bevásárlókocsijuk inkább kötelességeket, mint örömöt hordozott.
Márk észrevette Lillát. Ő biccentett, majd nyugodtan továbbindult. Nem érzett sem fájdalmat, sem elégtételt.
Csak ment előre.
Aznap este Eszter meggyes süteménnyel érkezett.
– Arra gondoltam, elutazom az Alpokba. Egyedül. Jó lenne hegyi levegőt szívni – jegyezte meg Lilla teázás közben.
– Menj csak. Most már bármit megtehetsz.
Lilla tudta, hogy ez így van.