– Úgy fest, az apjára ütött – jegyezte meg halkan Eszter. – De te nem maradsz hoppon. Negyven éve könyvelő vagyok. Megtanítalak számolni, és nem csak pénzzel.
Ezzel a mondattal indult el Lilla talpra állásának folyamata. Eszter részletes stratégiát készített. Nem lesz jelenet, nem lesz sírás vagy ajtócsapkodás. Lilla továbbra is a gondoskodó feleség szerepét játssza, miközben módszeresen gyűjti a bizonyítékokat: blokkot, bankszámlakivonatot, üzenetváltásokat. Amikor Márk már mélyen aludt, ő nesztelenül átkutatta a gyanús papírokat, lefényképezett mindent, majd feltöltötte egy felhőalapú tárhelyre.
Közben önmagát is építeni kezdte. Tanfolyamokra iratkozott be, távmunkákat vállalt, és lassan visszatalált a szakmai világba, ahonnan évekkel korábban kisodródott. Az ügyvédet Eszter választotta ki: „kíméletlen, drága, de eredményes” – így jellemezte.
Éjszakánként a lakás csapdának tűnt. A csend nem megnyugtató volt, hanem fojtogató. A falióra kattogása lövésszerűen hasított a sötétbe, minden zaj a szomszédból gyanút ébresztett benne. Lilla nyitott szemmel feküdt, és a saját szívverését hallgatta. Márk mellette horkolt, időnként átfordult, és ettől benne undorral vegyes feszültség gyűlt.
Volt, hogy nem bírta tovább. Mezítláb, lábujjhegyen osont a nappaliba, mintha betörő lenne a saját otthonában. Átnézte a férfi aktatáskáját, kipakolta a zsebeket, benzinkutas nyugtákat, éttermi számlákat talált. Mindent beszkennelt, lefotózott, és továbbított a felhőbe – Eszter tanácsa alapján.
Egy alkalommal egy ékszerüzlet blokkjára bukkant. Fehérarany medál. Az ára a saját havi fizetésének felét tette ki. Behunyta a szemét, a papírt a mellkasához szorította, majd gondosan visszacsúsztatta a helyére. A megérzése azt súgta: nem neki szánták.
Reggelenként mosollyal indította a napot. Hibátlannal, bár hamissal. Kivasalta Márk ingeit, reggelit készített, és halkan jó napot kívánt neki, miközben belül már egészen más terv szerint élt.