Egy hét elteltével a lakás lassan kezdett átalakulni.
Eleinte inkább hasonlított egy ideiglenes menedékre, mint otthonra: matrac a parkettán, összecsukható székek, félig kipakolt dobozok a fal mellett. Fentről állandó dübörgés hallatszott, mintha egy kisebb elefántcsorda gyakorolna tornamutatványokat. A bal oldali szomszéd esténként rekedt hangú dalokat bömböltetett, a jobb oldalon pedig valaki rendszeresen vitatkozott a televízióval, félhangos morgással kommentálva a híreket.
Mégis, Réka itt aludt nyugodtan. Hosszú hónapok óta először ébredt úgy, hogy nem szorult ökölbe a gyomra.
Márk egyszer felhívta – találkozni akart, „csak beszélgetni egy kicsit”. Réka gondolkodás nélkül elutasította a hívást. Másodszor egy végeláthatatlan üzenetet küldött arról, hogy az anyja, Eszter, mennyire megsértődött. Réka végigfutotta a sorokat, majd szó nélkül bezárta a beszélgetést. Harmadjára csupán ennyit írt:
„Megvettük azt a kétszobást. Anyával. Tetszik neki.”
Réka néhány másodpercig nézte a kijelzőt, mélyet sóhajtott, aztán letiltotta a számot. Nem haragból. Egyszerűen nem akarta tovább cipelni a múlt lelógó szálait.
Októberben elkezdődött a felújítás. Hitelből, mesterekkel, kalapálással, porral és soha véget nem érő bevásárlólistákkal. Időnként úgy tűnt, a falak direkt tréfálják meg: itt mállott a vakolat, ott repedés futott végig, máshol egy rozsdás cső bukkant elő, amit sürgősen cserélni kellett.
Ám amikor esténként elcsendesedett a lakás, és a munkások hazamentek, Réka végigsétált a helyiségeken, és magában ismételgette:
Ez az én otthonom lesz. Az enyém. Valóban az.
A falakat kiegyenesítették, a kopott parkettát felszedték, a vízvezetékeket kicserélték. A tapétát Réka saját kezűleg ragasztotta fel – eleinte ferdén, egy internetes videó alapján ügyetlenkedve, később már biztos mozdulatokkal. Újrafestette az ablakkereteket. A párkányokról gondosan letörölte az építési port, mintha minden mozdulattal a régi élet maradékát is eltávolítaná.
Novemberre a mesterek végleg eltűntek. Réka a szobák közepén állt – friss tapéta, tiszta laminált padló, egy apró fehér asztal –, és alig hitte el, hogy ugyanabban a régi lakásban van.
– Réka, ez teljesen más lett! – ámult Nóra, amikor süteményes dobozokkal a kezében belépett. – Kész varázslat!
– Nem varázslat. Csak dolgoztam érte – vont vállat Réka. – És most egyszer sem panaszkodtam.
– Persze, persze – hunyorgott Nóra játékosan. – És biztos nem hívtál fel esténként, hogy „segíts eldönteni, bézs vagy törtfehér legyen a csempe”.
Nevettek, teát kortyoltak, szóba került a munka, a felújítás minden nyűge, a közelgő tél és az egyre gyorsabban közeledő ünnepek.
– Nem bánod? – kérdezte váratlanul Nóra.
Réka elcsendesedett. Nem a bizonytalanság miatt, hanem mert pontosan akarta megfogalmazni az igazságot.
– Nem. Csak azt sajnálom, hogy ennyi ideig tűrtem.
Mosolygott, és először az év során valami melegséget érzett belül. Tiszta, zavartalan meleget. Nem kellett többé hátranéznie. Nem csörgött idegen kulcs a zárban.
– Tudod, ez már nem egyszerűen lakás – jelentette ki Nóra azon az estén, amikor lehuppantak az új, keskeny kanapéágyra, amelyről egy rossz mozdulattal könnyen le lehetett volna fordulni. – Ez a te erőtered.
– Erőtér? Kezdesz úgy beszélni, mint egy életmód-influenszer – nevetett Réka.
– Na és? Újrakezdés, második verzió. Rendszerfrissítés – tárta szét a karját Nóra.
Réka hallgatta, és rájött, hogy igaza van. Nem csoda történt, hanem lassú, kitartó újraindítás. Az ötödik emelet lift nélkül, a bal oldali szomszéd túl hangos sorozatai – szinte kívülről tudta már a történetet –, mégsem bosszantotta. Mert mindezt ő választotta. Saját döntésből.
A tél hirtelen érkezett. Decemberben olyan hideg volt, hogy az ember legszívesebben plédbe burkolózva forró bögrét szorongatott volna, miközben az időjárást szidja valamelyik csoportos csevegésben. A munkahelyén az előléptetés után megszaporodtak a feladatok: kimutatások, ügyféllevelek, új projektek. Gyakran este nyolc után lépett ki az irodából, és a feldíszített kirakatok, fényfüzérek között sétált a buszmegállóig. A próbababák már ünnepi díszben álltak, a város lüktetett és sietett – és vele együtt ő is. De most nem zsákutcába rohant, hanem előre.
Egyik este, amikor a megállóban várakozott, ismerős hang szólította meg:
– Réka?
Megfordult. Márk állt ott.
Ugyanaz a kabát, ugyanaz a sál, ugyanaz a járás. Mégis volt rajta valami megfáradt – mintha hetek óta nem aludt volna rendesen.
– Szia – erőltetett magára halvány mosolyt. – Ezer éve nem láttalak.
– Ez általában így van, ha két ember elválik – felelte Réka nyugodtan.
Márk homlokán ránc futott végig, de nem szólt. Csak állt előtte néhány másodpercig, láthatóan vívódva, hogyan folytassa.