— Ezt most komolyan mondod? — Réka hangja olyan hirtelen csapott fel, hogy még az ingatlanközvetítő, Eszter is összerezzent, mintha valaki becsapta volna mögötte az ajtót. — A lakás harmada az anyád nevére? Azonnal? Anélkül, hogy egyáltalán megbeszélnénk?
Márk az ujjai között forgatta a lépcsőházi kulcscsomót, mintha attól várna menedéket.
— Réka, ne csináld már… — morogta, úgy téve, mintha csak egy jelentéktelen részletről vitatkoznának. — Ez teljesen természetes. Anyának is benne kell lennie. Ő is család.
— Család? — Réka szemöldöke a magasba szökött, Eszter pedig ösztönösen hátrébb lépett a falig. — Hét éven át kuporgattunk erre a lakásra. Hét teljes éven keresztül. Az anyád ezalatt pontosan mivel járult hozzá? Befizetett egy fillért is, vagy csak távolról drukkolt?
— Már megint kezded… — sóhajtott Márk, és az ingatlanosra pillantott, mintha tőle várna megerősítést. — Egyedül nevelt fel. Egész életében…
— És most ezért jár neki egy külön rész a mi közös otthonunkból, erkölcsi jóvátételként? — Réka karba fonta a kezét. — Mondjuk ki: nem fogok az anyáddal együtt élni. Főleg nem a mi pénzünkből.
Eszter megpróbált nevetni, de a hangja idegesen csengett. Látszott rajta, hogy legszívesebben eltűnne a helyszínről, csak hogy végre lezárhassa az üzletet. Rékát azonban most sem az ingatlan, sem a világ többi része nem érdekelte.
Márk zsebre dugta a kezét, idegesen toporgott.
— Segítene, ha itt lakna. Főzne, rendet tartana…
— Persze — vágott vissza Réka keserű mosollyal. — És ellenőrizné, elég tiszta-e a konyhám. Megmagyarázná, hogyan szereti „a kis Márk” a rántottát. Erre gondoltál?
— Mindig túlzol — legyintett ingerülten. — Anyu teljesen normális. És ne Eszter előtt rendezzük már ezt, nem vagyunk gyerekek.
Réka olyan pillantást vetett rá, hogy még ő is elhallgatott. Mély levegőt vett, majd az ingatlanos felé fordult.
— Köszönjük a bemutatót. A lakás valóban szép. De mi most elmegyünk.
Eszter szinte fellélegzett, és olyan készségesen bólintott, mintha személyesen akarná lehívni nekik a liftet és taxit hívni, csak érjen már véget a jelenet.
A folyosón, amikor a lift ajtaja összecsukódott mögöttük, Márk közelebb hajolt.
— Rékám, miért fújtad fel ezt ennyire? Ez nem világvége. Anyu csak a közelünkben lenne. Te is panaszkodtál, hogy nem győzöd a házimunkát. Segítene.
— Márk — Réka a hideg falnak támasztotta a hátát, és érezte, ahogy a mellkasát szorítja valami nehéz — az, hogy „közel”, egészen más, mint tulajdonrész. Az kulcsot jelent. Saját kulcsot. Bármikor bejöhetne, amikor kedve tartja. Megkérdezés nélkül. Tényleg ezt akarod?
— Önző vagy — csattant fel Márk. — Anyám egyedül küszködött velem, és te még ennyi tiszteletet sem tudsz mutatni.
— Tisztelet? — Réka felnevetett, de a hangja inkább csilingelő feszültség volt, mint vidámság. — Közös lakást terveztünk. A közös azt jelenti, hogy együtt döntünk. Te viszont már döntöttél is. Nélkülem.
Otthon este szinte tapintható volt a levegő sűrűsége. Márk becsapta a szekrényajtót, majd félvállról odaszólt:
— Na, lenyugodtál?
— Igen — felelte halkan Réka, bár a keze remegett. — Elköltözöm.
Márk arca kiüresedett, mintha kihunyt volna benne a fény.
— Ezt most komolyan mondod?
— Beadom a válókeresetet.
— Miatt MIATT? — a hangja élesre váltott.
— Azért, mert természetesnek veszed, hogy helyettem döntesz. Mert úgy kezeled a kapcsolatunkat, mintha csak kiegészítő lennék az anyád mellett. És mert nem látod, hogy ez probléma.
— Elment az eszed. Hová mennél? Semmid sincs!
— Vannak megtakarításaink. A fele jogilag engem illet. Kezdetnek elég lesz.
Márk tett egy lépést felé, mintha meg akarná ragadni, de végül megtorpant.
— Fenyegetsz?
— Nem. Csak nem akarok így élni tovább.
Csendben pakolt össze. Márk a nyomában járt, magyarázott, a fejét fogta, próbálta meggyőzni, hogy félreérti az egészet. De Rékában már korábban átbillent valami, és azt nem lehetett visszafordítani.
Amikor kilépett a lépcsőházból, vállán a nehéz táskával, hűvös májusi levegő csapta meg, az éjszakába forduló város sajátos illatával. A járda szélén megállt egy pillanatra, és tudta: innen már nincs visszaút.