A lámpa sárgás fénye alatt várta a taxit, és egyetlen gondolat zakatolt benne: ha most visszafordulok, mindennek vége. Nem a kapcsolatnak – nekem. Eltűnök, feloldódom, és többé nem marad belőlem semmi.
Az autó megérkezett. Beszállt, erősen becsapta maga mögött az ajtót. A csattanás éles pontként zárta le azt, amit ők ketten történetnek neveztek. Márk még hónapokkal később sem akarta elhinni, hogy ez volt a vég.
— Biztos vagy benne? — Nóra a saját lakásának ajtajában állt, teásbögrével a kezében, és úgy nézett Rékára, mintha az valami őrült vállalkozásba készülne.
— Annyira biztos, hogy ha most elbizonytalanodom, soha többé nem lépek vissza oda — felelte Réka, lerúgta a cipőjét, és leült a kanapéra, amely panaszos nyikorgással fogadta, mintha együttérezne vele.
Az első két nap ködbe burkolózott. Márk hívásai egymást érték, üzenetei pedig vádlón villogtak a kijelzőn: „Tönkretetted.” „Gondolkodj már.” „Ez csak egy lakás.” „Annyit kibírtunk együtt.” Elolvasta őket, és érezte, ahogy belül megrogy valami — de nem omlik össze. Inkább megkeményedik.
Az első reggelen Nóránál az égett pirítós szaga és a konyhából kiszűrődő csörömpölés ébresztette.
— Réka, ne haragudj, megpróbáltam reggelit csinálni, de…
— Kérlek, ne — mosolyodott el. — Nem vagyok annyira kétségbeesve, hogy a kísérleteidet egyem.
— Na, köszönöm szépen — morrant fel Nóra, de a szája sarkában ott bujkált a derű.
A válóper nem lett hangos botrány, inkább fárasztó, aprólékos huzavona. A tárgyalóteremben Márk sértett félként próbált fellépni, hangsúlyozva, hogy „Réka egy szeszély miatt dobta el a házasságot”. Hadart, időnként panaszos hangra váltott. Amikor azonban a pénz került szóba, hirtelen tárgyilagos és metsző lett.
— Tisztelt Bíróság, a megtakarítás felének megítélése túlzó. A befizetések nagyobb része tőlem származott…
Réka nyugodtan ült, mintha egy időjárás-jelentést hallgatna. Az ügyvédje halkan odasúgta:
— Ne aggódjon. Semmivel nem tudja alátámasztani.
Márk mindent előhúzott: hogy Réka „túl sokat követel”, hogy „az anyja csak segíteni akart”, hogy „Réka nem érti a család lényegét”. A bíró szigorú tekintete alatt ezek a mondatok azonban üresen kongtak.
A megtakarítás fele őt illeti. Pont.
Amikor kihirdették az ítéletet, Márk úgy rándult össze, mintha hideg vízzel öntötték volna le.
— Most boldog vagy? — sziszegte a folyosón.
— Igen — felelte Réka minden habozás nélkül. — Hosszú idő óta először.
A férfi hátralépett, mintha nem kéz, hanem egyszerű szavak ütötték volna meg.
Augusztusra minden lezárult. Aláírások, pecsétek, hivatalos papírok. Nem volt több „Gyere vissza, Réka”, sem „Beszéljük meg”. Csak egy száraz, kiüresedett mondat: „Tessék. Most már egyedül vagy.”
Átvette a részét — egymillió-hétszázötvenezer forintot. A dokumentumokat gondosan összefogta, majd kilépett a bíróság épületéből a forró, augusztusi napfénybe.
A szabadságnak forró aszfalt- és porillata volt.
Lakást találni kimerítő feladatnak bizonyult. Ingatlanosok, lehangoló lépcsőházak, málló csempék, az ablak alatt vihogó kamaszok. Mégis élt benne a bizonyosság: valahol vár rá egy hely, ahol tiszta lappal indulhat.
Végül egy ötödik emeleti, régi építésű garzon mellett döntött. Kicsi volt és megfáradt. A tapétán foltok futottak végig, a sarokban penész sötétlett, a csaptelepek pedig olyan állapotban voltak, mintha évtizedek tanúi lettek volna.
— Biztosan ezt választja? — kérdezte az ingatlanos, mintha maga sem értené.
— Igen — mondta halkan Réka, bár belül összeszorult valami. Ez nem álom volt. Nem terv. Hanem szükségszerű lépés.
Aláírta a szerződést, átvette a kulcsokat — régiek, súlyosak, hidegek voltak.
És ekkor megérezte azt a különös, szinte éles szabadságot.
Az első este a lakás üresen kongott. Réka a kopott falak között állt, és a saját lélegzetét hallgatta. Nem zörrent idegen kulcs a zárban, nem toppant be senki kéretlen tanácsokkal arról, hogyan kell hajtogatni a törölközőt. Nem voltak sóhajok, sem a jól ismert „Érted, ugye…” kezdetű mondatok.
Nem volt szép. De az övé volt.
Elővette a telefonját, megnyitotta az Excelt, és létrehozott egy új táblázatot.
Cím: „Bútoralap”.
Első sor: „Szeptember — 10 000 Ft”.
Sokáig nézte a számokat. Nevetségesen aprónak tűntek a korábbi összegekhez képest. Aztán belül ismét átkattant valami: van irány, van terv, van cél. És mostantól minden kizárólag rajta múlik.
Egy hét elteltével a lakás lassan kezdett átalakulni.