– …és azt is mondtad, ha nem jövök el, nem lesz esküvő. Eljöttem. Meghallgattalak benneteket. Most pedig én mondom ki: nem lesz esküvő. Mert nem akarok hozzámenni egy férfihoz, aki képtelen kiállni mellettem.
Gergő térdre rogyott előtte.
– Lilla, kérlek… Megváltozom. Holnap beszélek anyával. Megígérem. Csak ne fújd le!
Lilla némán nézett le rá. A látvány, ahogy ott könyörög, nem együttérzést váltott ki belőle, hanem valami hideg felismerést. Az az ember, akit öt éven át szeretett, valójában még mindig kisfiú volt, aki retteg attól, hogy csalódást okozzon az anyjának.
– Nem nőttél fel, Gergő – mondta csendesen. – Még mindig csak valakinek a fia vagy, nem társ. És én nem akarok az lenni, aki helyetted eldönti, mikor leszel végre felnőtt.
A férfi az arcába temette a kezét, majd hirtelen felállt, és hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Ezt még megbánod. Egyedül maradsz, és bánni fogod.
Lilla nem válaszolt. Csak nézte, ahogy kilép, majd a zár kattanása véglegessé teszi a döntést. Visszament a hálóba, levette a vállfáról a menyasszonyi ruhát, gondosan beakasztotta a szekrénybe, és becsukta az ajtót.
Vége.
Másnap hajnalban már talpon volt. Sorra hívta a meghívottakat, elnézést kért, lemondta az éttermet, a fotóst, minden foglalást. Röviden fogalmazott: a körülmények megváltoztak. Magyarázkodás nélkül.
Ezután kinyitotta a laptopját, és üzlethelyiségeket kezdett keresni. Régóta tervezte, hogy bővíti a pékséget. Az esküvőre félretett pénz most a bérleti díj alapja lesz. Hitel nélkül. Közös tervek nélkül.
A telefonja folyamatosan rezgett. Gergő hívta. Aztán Emese. Lilla egyikre sem reagált.
Három nappal később hosszú üzenet érkezett Gergőtől: mindent megértett, beszélt az anyjával, készen áll változni. Lilla végigolvasta, majd törölte. Túl késő.
Egy hét múlva egy barátnője mesélte, hogy Gergő visszaköltözött Emeséhez, feladta az albérletet, újra az anyjával él. Emese pedig mindenkinek azt terjeszti, hogy a menyasszony elhagyta a fiát, és tönkretette az életét.
Lilla elmosolyodott. Gergő semmit sem veszített – egyszerűen oda tért vissza, ahol mindig is volt a helye.
Ő viszont megszabadult egy illúziótól. Öt év ábrándjától. És ez felszabadítóbb volt, mint bármilyen esküvő.
Másfél hónappal később kibérelt egy tágas üzletet a belvárosban, hatalmas kirakatokkal. Felvett két segítőt, céges megrendeléseket indított, kávézókkal kötött megállapodásokat. A munkája háromszorosára nőtt, mégsem érezte kimerültnek magát. Inkább azt érezte, hogy végre a saját életét éli.
Egy este, zárás után kopogtak az ajtón. Az üvegen keresztül Emese alakja rajzolódott ki. Egyedül érkezett.
Lilla résnyire nyitotta az ajtót.
– Hét után már nem szolgálok ki.
Emese láthatóan megöregedett az elmúlt hetekben. Beesett arc, karikás szemek. Idegesen szorongatta a táskája fülét.
– Gergő felmondott – mondta fáradt hangon.
Lilla csendben várta a folytatást.
– Azt mondta, elege van, pihenni akar. Három hete otthon ül. Nem keres munkát, nem küld önéletrajzot sehova. Próbáltam beszélni vele, de nem hallgat rám. Teljesen összetört.
Lilla összefonta a karját.
– És mit szeretne tőlem?
Emese felemelte a tekintetét. A szemében most nem fölény, hanem kétségbeesés csillogott.
– Beszélj vele. Rád hallgatott. Talán ha te…
Lilla megrázta a fejét.
– Nem. Nem fogok. Nem tudok. Ön azt akarta, hogy…