– Úgy értem, időre van szükségem, hogy átgondoljam – próbálta menteni a helyzetet Gergő, de már ő maga is érezte, milyen erőtlenül hangzik.
– Mit kell ezen gondolkodni? – Nóra pillantása megkeményedett, szinte szúrni lehetett vele.
A férfi hirtelen elvesztette a magabiztosságát. Valami belül figyelmeztette, hogy rossz irányba csúszik a beszélgetés. Mielőtt azonban összeszedhette volna a gondolatait, Nóra átvette a szót.
– Gergő, szerintem nem érted, miről van szó. Hadd tegyem világossá. Próbálj meg figyelni rám.
Együtt élünk három éve. Jól érzem magam veled, nincs okom panaszra. Ha egyszer megkérnéd a kezem, lehet, hogy igent mondanék. Bár ezen még nem gondolkodtam komolyan. De ez az egész nincs összefüggésben azzal a lakással, amit most hitelből veszek.
– Ezt hogy érted? – bukott ki Gergőből a kérdés, és azonnal bánta, hogy kimondta.
– Tényleg ennyire magyarázni kell az alapokat? – Nóra halvány mosollyal nézett rá, mintha egy türelmetlen tanár lenne. – Rendben, elmondom másképp. A kis garzont a válásom után vettem. Évekig fizettem érte, minden forintot én raktam bele. Egyetlen filléred sincs benne. Ezt elismered?
Gergő szó nélkül bólintott.
– Jó. Ha majd kiadom, és a bérleti díjból törlesztem a hitelt, szerinted jogosult lennél abból bármire?
– Valószínűleg nem… – felelte bizonytalanul.
– Pontosan. Az új, kétszobás lakás önerője az én hosszú évek alatt félretett pénzemből áll, plusz abból az összegből, amit a nagymamám ad. És nem nekem adja, hanem az egyetlen dédunokájának. Tehát ebben sincs egy filléred sem. Mondd meg, miért kellene közös névre íratnom?
– De hát együtt élünk – védekezett Gergő, és érezte, mennyire gyenge érv. – És hamarosan összeházasodunk.
– És? Ma esküvő, holnap válás. Nem a mesék világában élünk. Tudod te is, milyen gyakran történik ez.
– Tudom – morogta az orra alatt.
– Akkor azt is megérted, hogy amit kemény munkával szereztem, azt nem osztom meg senkivel csak úgy. Elsősorban a fiam jövőjére kell gondolnom. Ő az első.
– Ez még változhat – próbált tréfálkozni Gergő. – Lehetne testvére is.
– Lehetne – hagyta rá Nóra higgadtan. – De az élet nem ígér biztos forgatókönyvet. Én pedig mindig az aktuális helyzet alapján döntök.
Gergő sóhajtott. – És én? Az én helyem hol van a terveidben? Nem számítok bele? Család vagyunk, nem? A családban mindennek közösnek kellene lennie.