– Egyszerűen nem értem – idegeskedett Gergő, és látszott rajta, hogy alig tudja visszafogni magát –, miért akarod a lakást kizárólag a saját nevedre íratni?
– Ugyan kinek a nevére kerüljön? – nézett rá értetlenül Nóra.
– Az enyémre is. Vagy szerinted semmit sem jelentek neked? Már három éve együtt élünk.
– Együtt élünk, igen, de nem vagyunk házasok – felelte higgadtan a nő. – Ki garantálja, hogy fél év múlva nem döntesz úgy, hogy mással szeretnél új életet kezdeni?
– Ez badarság!
– Nem badarság, hanem józan megfontolás.
– Józan megfontolás? Tőled? Ja, persze… a híres női logika…
– Több, mint amennyi neked van – vágott vissza Nóra.
– Veszekedést akarsz? – csattant fel a férfi.
– Nem. Csak kimondom, amit gondolok.
Nóra egy üzleti út során ismerkedett meg Gergővel. A megbeszélései a vártnál hamarabb véget értek, ezért elindult felfedezni a számára idegen várost. Egy parkban sétált, amikor egy férfi lépett oda hozzá azzal, hogy lemerült a telefonja, és sürgősen hívnia kell valakit. Megkérdezte, kölcsönadná-e a sajátját.
Nóra nem gyanakodott, átadta a készüléket. A férfi gyorsan lebonyolította a hívást, megköszönte a segítséget, majd kávéra invitálta. A néhány napos kiküldetés alatt minden este találkoztak, és a beszélgetések egyre hosszabbra nyúltak.
Amikor Nóra hazautazott, a kapcsolatuk nem szakadt meg: közel fél éven át üzenetek és videóhívások kötötték össze őket. Végül Gergő úgy döntött, a nő városába költözik. Albérletet vett ki, munkát talált, és új fejezetet kezdett.
Újabb fél év elteltével összeköltöztek. Gergőnek az előző házasságából két lánya volt, de ez Nórát nem zavarta, hiszen ő maga is egyedül nevelte kisfiát. A válás után egy apró egyszobás lakást vásárolt abból az összegből, amit a közös ingatlan rá eső részéért kapott. Ebbe a szerény otthonba költözött be Gergő is. Szűkös volt a hely, de legalább nem kellett bérleti díjat fizetniük.
A férfi hamar megtalálta a hangot a majdnem négyéves kisfiúval. A mindennapjaik békésen teltek, nem dúskáltak a javakban, de kijöttek egymással. Gergő a közös kasszába inkább jelképes összeget tett: főként a saját étkezését, ruházkodását és apróbb kiadásait fedezte. Ez részben érthető volt, hiszen két gyermeke után jelentős tartásdíjat fizetett, ami alaposan megterhelte a fizetését.
Nóra ezt soha nem hánytorgatta fel. Úgy gondolta, a gyerekek érdeke mindennél előbbre való, és eszébe sem jutott szemrehányást tenni azért, mert gyakorlatilag ő tartja fenn a háztartást. Akkor még nem sejtette, hogy hamarosan olyan döntés elé kerülnek, amely mindkettőjük jövőjét alapjaiban érinti.