— A gyerekek már megbarátkoztak a környék élővilágával? — folytatta Zoltán a maga alattomosan kedélyes hangján. — Ugye nincs arrafelé vipera?
Úgy beszélt, mintha mézet csorgatna a szavaira, csak éppen abban a mézben méreg oldódott.
— Köszönjük, jól vagyunk, Zoltán — feleltem, és igyekeztem nem elárulni, mennyire felkavart. — A levegő pedig kifejezetten jót tesz mindenkinek.
Tudatosan lassan, kimérten ejtettem ki a szavakat. Nem akartam neki újabb fogást adni rajtam. Csakhogy Zoltán pontosan tudta, hol kell nyomást gyakorolnia. Ebben mindig is félelmetesen tehetséges volt.
— Én csak aggódom, Nóra — sóhajtotta színpadiasan. — A gyerekeknek rendes életre van szükségük. Iskolára, internetre, barátokra, normális környezetre. Nem erre a… félvad állapotra. Amit művelsz, az felelőtlenség.
Behunytam a szemem. Egyetlen mondattal odaszúrt, ahol a legvédtelenebb voltam: az anyai lelkiismeretembe.
— Még semmi sincs veszve — folytatta, és a hangját puhára, szinte gyengédre váltotta. — Csak szólj. Ismerd el, hogy rosszul döntöttél, hogy hibáztál. Küldök értetek autót.
Ez volt a bevált módszere. Előbb elhitette velem, hogy alkalmatlan vagyok, hogy képtelen vagyok józanul dönteni, aztán nagyvonalúan felkínálta magát megmentőként.
— Nem kell az autód — mondtam. — És a segítséged sem.
— Te tudod — felelte könnyedén. — Csak aztán ne csodálkozz, ha a gyámhatóság megjelenik, és megnézi, milyen körülmények között tartod az én gyerekeimet.
Azzal megszakította a hívást.
Az ujjaim enyhén reszkettek, amikor leengedtem a telefont. Kiléptem a tornácra. A levegő hideg volt és tiszta, gyógynövények, nedves föld és erdő illata keveredett benne. Mégis, Zoltán mondatai úgy tapadtak rám, mint valami sötét, nyúlós méreg, amely képes volt beszennyezni a legszebb tájat is.
Másnap nekiláttunk a telek rendbetételének. Embert próbáló munka volt. Tüskés cserjékbe akadt a ruhánk, csalán csípte a kezünket, a földből előbújó gyökerek pedig úgy kanyarogtak, mintha kígyók feküdnének a gaz alatt. Dél körül jutottunk el a régi pajtáig.
A félrerakott kacatok között egy szétkorhadt faládára bukkantam. Amikor felnyitottam, sárgára öregedett papírlapok kerültek elő belőle. Volt köztük egy telekrajz is, jóval részletesebb, mint amit a hivatalos iratokban láttam. Mellette néhány füzet feküdt, sűrűn teleírva apró, fegyelmezett kézírással.
Imre naplói voltak. Annak a különc geológusnak a feljegyzései.
Aztán, amikor a bozót nagy részét eltakarítottuk, a telek közepén végre teljesen láthatóvá vált valami.
A kút.
Nem omladozó, veszélyes rom volt, ahogyan Zoltán állította. Erős, időtől megsötétedett tölgyfakeret fogta körbe, masszív vaskarika tartotta össze, a tetején pedig súlyos, vastag fa fedél feküdt.
Márkkal ketten is alig bírtuk megemelni. Alatta sűrű, nedves feketeség tátongott.
— Anya… ez nagyon mély — suttogta Márk, aztán beledobott egy kavicsot.
Vártuk a koppanást.
Nem érkezett meg.
Ott álltam a nyílás fölött, a feneketlen sötétbe bámulva, és abban a pillanatban megértettem valamit: Zoltán tévedett. Azt hitte, gödröt ásott nekem, amelybe majd belezuhanok.
Csakhogy valójában kulcsot adott a kezembe. És én készen álltam rá, hogy elfordítsam, bármibe kerüljön is.
A következő éjszakákon alig aludtam. A gyenge lámpafény mellett ültem, és Imre füzeteit lapoztam. A papír dohszagú volt, mintha egyszerre őrizte volna a port, a penészt és a mélyből feljövő föld leheletét.
A geológiai szakkifejezések, rétegrajzok, számítások és mérések mögött lassan kirajzolódott egy egészen más történet. Nem egyszerű kutatásról szóltak ezek a jegyzetek, hanem egy megszállottságról.
Imre nem vizet keresett. Amit ásott, az nem hétköznapi kút volt, hanem gondosan elrejtett akna. Az egyik oldalon piros keretbe foglalt mondatot találtam: „17. mélység. Ál-láda. A valódi rakomány lejjebb.”
Alatta újabb megjegyzés állt: „A földtulajdon magában foglalja a föld alatti értékekre vonatkozó jogot is. Külön jogi szakvéleményt kértem, az irat mellékelve. Közjegyző hitelesítette. Ami az enyém, az az enyém marad. Örökre.”
Reggel ismeretlen autó gördült be a telekre. Néhány pillanattal később feltűnt mögötte Zoltán fényes, fekete terepjárója is.
Nem blöffölt.
Az első kocsiból két nő szállt ki, mindketten szigorú szabású kosztümben. A másodikból Zoltán lépett elő. Úgy mozgott, mint aki már előre elkönyvelte a győzelmet.
— Nóra asszony? A gyámhatóságtól jöttünk — mutatkozott be az egyik nő hivatalos hangon. — Bejelentést kaptunk, miszerint a kiskorúak ellátási körülményei nem megfelelőek…
Márk és Eszter mögém húzódtak. Ruhájukon földfoltok, cipőjükön sár, az arcukon ijedtség. Láttam, mennyire félnek.
— Tessék csak körülnézni — tárta szét Zoltán a karját, mintha egy bűnügyi helyszínt mutatna be. — Egy roskadozó pajta. Elvadult telek. A kényelmi feltételek nyilván valahol az erdőben találhatók. Önök szerint így kell élnie egy rendes családból származó gyereknek?
Fürdött a saját fölényében. Nem pusztán megszégyeníteni akart. Azért jött, hogy elvegye tőlem a gyerekeimet, és végleg összeroppantson.
És akkor valami bennem átbillent. Az évek óta hordozott megaláztatás, a félelem, az állandó igyekezet, hogy elég jó, elég engedelmes, elég „alkalmas” legyek, hirtelen egyetlen izzó ponttá sűrűsödött. Aztán szétrobbant.
Elég volt.
Eszterre néztem, aki rémülten kapaszkodott belém, aztán Márkra, akinek apró keze ökölbe szorult. Tizenöt év hallgatása után végre kiegyenesedtem.