A válás pillanatában Zoltán egy fölényes félmosollyal rám hagyott egy általa „semmire sem jó” nyaralótelket. Fogalma sem volt róla, miféle titkot őriz a birtokon álló vén kút…
— Csak írja alá, Nóra, aztán végre befejezzük ezt a cirkuszt.
Zoltán úgy lökte elém az irattartót, mintha valami kellemetlen apróságtól szabadulna. Gondosan ápolt ujjai türelmetlen ritmust vertek a sötét, fényes faasztalon, a szája sarkában pedig ott ült az a hideg, gúnyos mosoly, amelyet az évek során minden porcikámmal meggyűlöltem.
Olyan volt, mint egy vadállat vigyora, amikor már biztos benne, hogy sarokba szorította az áldozatát.
— Mi van ezekben? — kérdeztem, de nem nyúltam a papírokhoz. Belül mintha jég futott volna végig rajtam.
— Az én nagyvonalú búcsúcsomagom — felelte könnyedén. — Határszéli kis földdarab valahol a világ végén, Felsőkulcson. Hat árnyi gazos semmi, egy ferde viskóval meg egy beomlott kúttal. Pont annyi, amennyi neked jár.
Hátradőlt a díszes bőrfotelben, és szemmel láthatóan élvezte a jelenetet. Nem pusztán a helyzetet akarta lezárni; ki akarta ízlelni, ahogy megaláz.
— Ezt pedig — biccentett az iratok felé — tekintsd kárpótlásnak a legjobb éveidért. Ültethetsz majd répát. Már ha abban az agyagban bármi képes megmaradni.
A hangjából csöpögött a lenézés. A könnyeimre számított, kiabálásra, összeomlásra.
Abban reménykedett, hogy könyörögni kezdek. Hogy alkudozom az odavetett morzsákért, kapaszkodom abba az életbe, amelyet ő egyetlen aláírással készült kirántani alólam.
Én azonban csak a toll után nyúltam. Erre nem volt felkészülve.
— A gyerekek velem maradnak — mondtam halkan, mégis szilárdan. Nem remegett meg a hangom. Ez volt az egyetlen feltételem. Az a határ, amelyen nem engedtem át senkit.
Egy röpke pillanatra megrándult az arca. A gyerekek voltak az egyetlen pont, ahol el lehetett volna érni őt — de nem azért, mert szeretet kötötte hozzájuk.
Számára ők a tekintélye részét jelentették. A folytatását. A kifelé mutatható, hibátlan családi képet. Csakhogy Márk és Eszter megvetették őt, és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt.
— Legyen, ahogy akarod — vont vállat. — Vidéken jó helyük lesz. Tiszta levegő, kinti vécé, egy kis nélkülözés. Jót tesz a jellemüknek.
Szó nélkül aláírtam. Nóra Vornova. Hamarosan már csak Nóra.
Összeszedtem a mappát, és felálltam. Nem ajándékoztam meg egyetlen fölösleges mondattal sem. Még egy utolsó pillantást sem kapott tőlem.
Amikor az iroda ajtaja bezáródott mögöttem, úgy éreztem, tizenöt év zuhant le rólam egyszerre.
Aznap este a papírokat válogattam, amikor a gyerekek óvatosan bekukkantottak a szobába. Márk és Eszter, a tizenhárom éves ikreim, akik az utóbbi időben sokkal inkább az őrzőimnek tűntek, mint gyerekeknek.
— Anya… ezt ő adta? — Eszter a pecsétekkel teli iratokra nézett.
— Igen — bólintottam. — Ez lesz az új otthonunk.
Széthajtottam előttük a telekrajzot. Szabálytalan, csálé téglalap volt, mellette a megjelölés: mezőgazdasági terület. Középen egy apró kék kör állt, mellette egyetlen szó: kút.
Márk összehúzta a szemöldökét.
— Tényleg odamegyünk? Jó messzire tőle?
— Igen — feleltem határozottan. — Mindent újrakezdünk.
Kinyitottam a laptopon a műholdas térképet. A képernyőn egy apró zöld folt jelent meg mezők és erdősávok között. Felsőkulcs.
Ráközelítettem. A gazos parcella közepén sötét folt látszott. Az öreg kút helye.
Zoltán abban a hitben volt, hogy a semmibe taszít. Hogy száműzetésbe küld, nyomorúságba, valami elfeledett sarokba. Fölényesen rám hagyta ezt az értéktelennek gondolt földdarabot.
Nem sejthette, hogy az elhagyott telek talán többet rejt, mint amennyit bárki képzelne. Én pedig megmagyarázhatatlan bizonyossággal éreztem: valahol ott, a gaz és a csönd közepén lapul az én igazi aduászom.
Nem a Debrecen belvárosára néző lakásban, nem a régi életem romjai között, hanem annak az omladozó kútnak a mélyén.
A valóság még a műholdképnél is lehangolóbbnak bizonyult. Felsőkulcs görbe kerítésekkel, üres udvarokkal és kihalt utcákkal fogadott bennünket.
A mi földünk a falu legvégén feküdt, szinte már az erdőnek támaszkodva. Derékig, néhol vállig érő gyom borított mindent, és csak egy rozsdás tetejű, félig roskadozó pajta árulkodott arról, hogy itt valaha bárki gazdálkodni próbált.
— Azta — fújta ki a levegőt Márk, miközben körbejártatta a tekintetét a birtokon. — Ide nem fűnyíró kell, hanem bozótvágó.
Eszter nagyot nyelt, aztán makacsul megrázta a fejét.
— Nem baj, anya. Megoldjuk. A fontos az, hogy együtt vagyunk. És ő nincs itt.
Az első napokra a szomszéd utcában béreltünk ki egy apró házat. A tulajdonosa, egy csontos, szikár öregasszony, éles szemmel mért végig bennünket.
— A hatos telekre mennek? Imréék régi földjére? — kérdezte. — Nem szerencsés hely az. Az az ember mindent felásott ott. Geológusféle volt, különc alak. Tíz éve eltűnt innen, aztán később hallottuk, hogy meghalt. Azóta senki sem törődött azzal a földdel.
Este megcsörrent a telefonom. Zoltán neve villant fel a kijelzőn.
— Nos, ültetvénykirálynő? Hogy tetszenek az ingatlanjaid?