Most először, hosszú évek óta először, úgy emeltem Zoltánra a tekintetemet, hogy már nem lapult mögötte rémület.
— Hölgyeim — fordultam a gyámhatóság munkatársai felé. A hangom meglepően egyenletesen csengett, mintha nem is belőlem jött volna. — Amit itt látnak, az nem egy gazdátlan, elhanyagolt parcella. Ez egy komoly értéket képviselő ingatlan, amelynek felújítását és hasznosítását én irányítom. A telek jogszerűen, szerződés alapján került a tulajdonomba.
Zoltán gúnyosan felröhögött.
— Ugyan már, miféle érték? Ez egy koszfészek!
Nem méltattam válaszra.
— A területen különleges földtani képződmény található — folytattam nyugodtan. — Az előző tulajdonos, Imre, aki geológusként dolgozott, méréseket és feltárásokat végzett itt. Amit önök egyszerű kútnak gondolnak, az valójában egy megerősített feltáróakna.
A faemelvényhez léptem, és ujjammal megkopogtattam a vastag gerendát.
— Impregnált tölgy. Nem véletlenül maradt ilyen állapotban. Ezt hosszú időre készítették.
A két hivatalnoknő összenézett. Látszott rajtuk, hogy nem erre számítottak; a határozottságom kizökkentette őket abból a szerepből, amelyben már előre elítéltek.
— Egyetlen dolgot kérek — mondtam. — Két férfi segítségét, legfeljebb tíz percre. Szeretném megmutatni, miről beszélek.
A szomszéd telek felé pillantottam. László éppen a kerítés mellett matatott, de valójában már percek óta minket figyelt. Amikor találkozott a tekintetünk, szó nélkül bólintott. A másik segítő Zoltán sofőrje lett; a volt férjem ingerült kézmozdulattal parancsolta oda.
A pajtában talált csörlőre rögzítettük az erős lámpát és a hosszú, kampóval ellátott kötelet. Minden mozdulatot pontosan úgy végeztem, ahogy Imre jegyzeteiben le volt írva.
— Tizenhét méterig engedjék le — szóltam Lászlónak, aki már a kar mellett állt.
A kötél lassan ereszkedni kezdett a sötét mélybe. A csörlő rekedten nyikorgott, a lámpa fénye pedig végigsimított a nedves, mohával benőtt falakon.
— Elég! — emeltem fel a hangom. — Most óvatosan egy kicsit balra. Ott kell lennie egy bemélyedésnek.
László finoman mozdított a szerkezeten. Néhány pillanat múlva tompa, fémes koppanás visszhangzott az aknában.
— Megvan! — kiáltotta. — Beleakadt valamibe!
— Húzzák fel. Lassan, nehogy lecsússzon!
A két férfi nekifeszült a karnak. A kötél centiről centire tekeredett vissza, nehézkesen, mintha maga a föld sem akarná kiadni a titkát. Aztán a fekete mélységből felbukkant egy sötét, téglalap alakú tárgy. Rézzel borított, megfeketedett, fémlapokkal megerősített kis láda volt.
Felvettem a vasrudat, és egyetlen határozott ütéssel levertem róla a rozsdás lakatot. Amikor felnyitottam a fedelét, körülöttünk mindenki elnémult.
A kopott bársonybélésen tompa, mégis félreismerhetetlen fény csillant: aranyrudak feküdtek benne, sorban, mintha évtizedek óta csak erre a pillanatra vártak volna.
Zoltán fogta fel elsőként, mit lát. Az arca előbb kipirult a mohóságtól, majd olyan gyorsan fakult ki, mintha minden vér kiszökött volna belőle.
— Ez… ez engem illet! — hörögte, és már lépett is a láda felé. — A telket tőlem kaptad. Ami rajta van, az is az enyém!
Márk ösztönösen elém állt, apró testével közém és a láda közé feszülve.
Én azonban nem hátráltam. Csendesen néztem arra a férfira, aki hosszú éveken át használati tárgyként kezelt, és most éppen azt akarta elvenni, amit a saját megvetése miatt dobott el.
— Nem, Zoltán — mondtam halkan. — Ebben most tévedsz. Ez az enyém.
A zsebembe nyúltam, és elővettem a négyrét hajtott papírt. A vagyonmegosztási szerződést.
— Itt van a saját aláírásod. Önként, minden kényszer nélkül adtad át nekem a telek teljes és kizárólagos tulajdonjogát. Az összes rajta lévő építménnyel, tartozékkal és… — egy pillanatra megálltam, majd egyenesen a szemébe néztem — mindennel együtt, ami hozzá tartozik.
A gyámhatóság munkatársai most már nem szóltak közbe. Úgy álltak ott, mintha véletlenül egy tárgyalóterembe csöppentek volna.
— És ez — emeltem fel Imre régi füzetét — az előző tulajdonos naplója. Ebben szerepel egy harminc évvel ezelőtti, közjegyző által hitelesített bejegyzés is: „A földtulajdon kiterjed a föld alatt található értékekre; az államot megillető rész rendezve.” A jog most mellettem áll, Zoltán. A saját kapzsiságod és lenézésed fordult ellened.
Az arca eltorzult a tehetetlen dühtől. Annyira sietett megszabadulni tőlem, a „felesleges tehertől”, annyira biztos volt abban, hogy romok közé taszít, hogy közben egy vagyont lökött a kezembe.
— Beperellek! — rikácsolta. — Bebizonyítom, hogy átvertél!
— Próbáld meg — feleltem vállat vonva. — Biztosan érdekes lesz elmagyarázni a bíróságon, hogyan akartad a volt feleségedet és a gyerekeidet nyomorba kényszeríteni, aztán véletlenül milliomossá tetted őket. Szerintem sokan kíváncsiak lennének erre a történetre.
Ezután ismét a hivatalnoknők felé fordultam.
— Amint látják, a gyerekeknek itt nemhogy veszélyes, hanem kifejezetten biztonságos és ígéretes körülményeik vannak. Házat fogunk építeni, rendes otthont, nagyobbat, mint amekkoráról valaha álmodni mertünk. Az önökhöz érkezett bejelentés tehát hamis volt. Köszönöm, hogy kijöttek. Viszontlátásra.
A két nő zavartan motyogott valamit, majd sietve az autójukhoz mentek, és hamarosan el is hajtottak.
Zoltán ott maradt egyedül a telek közepén. Megalázottan, kifosztva a saját gőgjétől. A sofőrje és László némán nézték, de egyikük arcán sem látszott szánalom. Most már mindenki tudta, ki játszotta el magát.
Végül Zoltán lassan megfordult.