Meg fogja érteni. Már nem gyerek.
— Júlia…
— Ne kezdd el — emeltem fel a kezem. — El sem tudod képzelni, mennyire könnyűnek érzem most magam. Hosszú évek óta először nem azon jár az eszem, mit tegyek vacsorára. Hanem azon, hogy van otthonom. És hogy én magam is létezem.
Bementem a hálóba, és magamra zártam az ajtót. A telefonom halkan jelzett: egy üzenet érkezett a barátnőmtől.
„Na? Milyen volt a napod?”
Pár másodpercig néztem a kijelzőt, aztán bepötyögtem:
„Remek. Ma megszűntem fabábunak lenni.”
Másnap reggel hétkor ébredtem. Ahelyett, hogy szokás szerint kipattantam volna az ágyból, hogy Gábornak feltegyem a vizet, csak nagyot nyújtóztam. Magamra kaptam a köntösömet, és kimentem a konyhába kávét főzni. Magamnak. Igazit. Őröltet, egy csipet fahéjjal. Gábor mindig csak az instant kávét volt hajlandó meginni. Én viszont világéletemben a frissen főzöttet szerettem.
Kócosan, gyűrött arccal bukkant fel a szobaajtóban, és a kezemben tartott kávéfőzőre meredt.
— És nekem?
— Neked, Gábor, ideje új házvezetőnőt keresned — feleltem nyugodtan. — A fabábuk ugyanis néha életre kelnek.
Belekortyoltam a kávéba. Égetően forró volt, a kezem még mindig remegett, a csésze finoman megkoccant a fogamon. Mégis ez volt életem legfinomabb kávéja. Mert először csak magamnak készítettem.
Ekkor megszólalt a csengő. Letettem a csészét, és ajtót nyitottam. A küszöbön András állt, az ingatlanos. Nem volt nála aktatáska, ugyanazt a kabátot viselte, mint előző nap, de most valahogy zavartnak tűnt.
— Elnézést, hogy ilyen korán zavarom — kezdte kissé bizonytalanul. — Tulajdonképpen azért jöttem, mert tegnap a férje említette, hogy a lakás az öné, én pedig nem tudtam… Szóval szeretném felajánlani a szolgáltatásaimat. Önnek. Mint tulajdonosnak. Ha egyszer úgy döntene, hogy változtatna, eladna, venne, cserélne, szívesen segítek. Tisztességesen. Rejtett feltételek nélkül.
Egy pillanatra szóhoz sem jutottam. Csak álltam az ajtóban, és néztem rá. A konyhából közben előbukkant Gábor eltorzult arccal.
— Te meg mit keresel itt? — mordult rá.
— Dolgozom — válaszolta András higgadtan. — Új ügyfelem van.
Átnyújtotta a névjegykártyáját. Elvettem, megforgattam az ujjaim között. Aztán Gáborra néztem, a tehetetlen dühére, majd az ingatlanos udvarias, szakmai mosolyára.
— Tudja mit, András úr, átgondolom. De nem ma. Mára más terveim vannak: veszek egy macskát. És talán egy új serpenyőt is.
András bólintott, elköszönt, és távozott. Gábor motyogott valami érthetetlent, majd visszavonult a szobába. Én becsuktam az ajtót, nekidőltem háttal, és nevetni kezdtem. Halkan, szinte hangtalanul. Sok-sok év után először nevettem reggel a saját előszobámban.
A kávé maradékát már mosolyogva ittam meg. Közben azon gondolkodtam, hogy a macskát Mártának fogom nevezni. Annak a cirmosnak az emlékére, aki gyerekkoromban nálunk lakott, amíg apám oda nem adta a szomszédoknak, mert „tele van szőrrel az egész lakás”.
Most nekem is lesz egy saját Mártám. És többé senki nem fogja megmondani, hogy a macskaszőr gond.