A konyha irányából mentem oda hozzájuk, a kezemet még a törlőruhába dörzsölve. Előbb Gáborra néztem. Arra az elégedett, fölényes arcára, amelyet olyan jól ismertem, és amelyet abban a pillanatban mégis idegennek láttam.
— Gábor, emlékszel, hogy ma délután Zoltánnal beszéltél telefonon?
Megmerevedett. A mosolya lassan lecsúszott az arcáról, mintha rosszul felragasztott tapéta engedne el a faltól.
— Tessék? Hát… beszéltünk, igen. És?
— Azt mondtad rólam, hogy fából vagyok. Hogy találtál vevőt az én lakásomra. És hogy én úgysem fogok megtudni semmit.
Néhány másodpercig senki sem szólalt meg. András zavartan áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. Gábor arca először kifehéredett, aztán foltokban kivörösödött.
— Júlia, mégis miket hordasz itt össze? — kezdte, de felemeltem a kezem.
— Ne fáradj. Mindent hallottam. És nemcsak hallottam.
Elővettem a telefonomat, megnyomtam a lejátszás gombot. A saját hangja töltötte be a szobát: „Az asszony nálam olyan, mint egy fabáb… vevőt már találtam a lakására… bízik bennem… ingyen házvezetőnő…”
András hátrált egy lépést az ajtó felé.
— Gábor, ön ezt nem így adta elő nekem. Ezekről a körülményekről nem volt szó.
Gábor úgy bámult rám, mintha most látna először életében.
— Te felvettél engem? Kémkedtél utánam? — sziszegte.
— Az ajtó mögött álltam, két szatyor élelmiszerrel, amit a saját fizetésemből vettem, hogy neked, Márknak és a barátnőjének legyen mit vacsoráznotok. Közben te az otthonomat árultad. Az enyémet, Gábor. Nem a közöset. Anyám lakását.
Felém indult, de nem emeltem fel a hangom.
— És még valami. Ma jártam a kormányablakban, és intézkedtem, hogy a lakással kapcsolatban nélkülem semmilyen ügyletet ne lehessen végigvinni. Személyes jelenlétem nélkül nem történhet semmi. Úgyhogy a vevője — biccentettem András felé — nyugodtan kereshet másik ingatlant. Ez többé nem eladó.
Az ingatlanos láthatóan menekülni akart a helyzetből.
— Azt hiszem, én most távozom. Gábor, majd beszélünk. Elnézést kérek.
Azzal szinte kisiklott az ajtón.
Ketten maradtunk. Gábor a nappali közepén állt, és kapkodva szedte a levegőt, akár egy partra vetett hal.
— Felfogod, mit csináltál? Mindent tönkretettél! Terveink voltak!
— Neked voltak terveid. Nekem meg hitem volt benned. Azt ma széttapostad. Fabábnak neveztél. Hát tudd meg, Gábor: a fa meggyullad. És én most porig égtem.
Leroskadt a kanapéra, két kezébe temette a fejét.
— Júlia, bocsáss meg. Kicsúszott a számon. Nem így akartam. Zoltán hergelt bele…
— Persze, Zoltán — nevettem fel halkan, keserűen. — Mindig valaki más a hibás. Soha nem te, aki huszonnégy éven át az én hátamon éltél, az én teámat ittad, az én ágyneműmben aludtál, és közben úgy kezeltél, mint egy bútordarabot.
Lehúztam a gyűrűmet, és letettem a dohányzóasztalra.
— Holnap beadom a válókeresetet. A lakás nálam marad, anyám öröksége, neked nincs hozzá jogod. Egy heted van összeszedni a holmidat. Márkkal majd én beszélek.