A fasírtok, a végtelen „Júlia, nem láttad a kék ingemet?” — mindez hirtelen egyetlen, fojtogató csomóvá állt össze bennem. És ezek után én volnék a fadarab. Én, akit már el is lehetne adni a lakással együtt.
Leültem az ágy szélére, és sokáig csak a kezemet néztem. A bőröm redőibe beleült a hajdina finom, szürkés pora. Aztán a jegygyűrűmre tévedt a tekintetem: keskeny kis karika volt, megkopott, szinte elvékonyodott az évek alatt. Gábor még akkor húzta az ujjamra, amikor kollégiumi szobában laktunk, és a vacsoránk legtöbbször tészta volt ketchuppal. Egy pillanatra vad késztetést éreztem, hogy lerántsam magamról, és kihajítsam az ablakon. De nem tettem meg. Csak nagy levegőt vettem, ahogy anyám tanította régen: „Júlia, ha megbántanak, előbb számolj el tízig, és csak utána dönts.”
Én húszig számoltam. Utána felálltam, jéghideg vízzel megmostam az arcom, majd előkerestem a fiók mélyéről a régi noteszemet. Megtaláltam benne a közjegyző számát; még akkor írtam fel, amikor anyám rokkantsági ügyeit intéztem.
A telefonban hosszasan szólt valami gépzene. Végül egy női hang közölte, hogy az ingatlanra vonatkozó ügyintézési tilalmat online is el lehet indítani, de biztosabb, ha személyesen bemegyek. Azt feleltem, megyek. Azonnal.
Délután három körül járhatott. Gábor a konyhában csörömpölt; alighanem tojást sütött magának. Kimentem az előszobába, és felvettem a kabátomat.
— Hová mész? — kérdezte anélkül, hogy hátrafordult volna. A serpenyő sistergett.
— Kenyérért. Estére egy morzsa sincs itthon.
— Ja, jó. Akkor hozz nekem cigit is.
Kiléptem a lakásból. A liftben reszkettem, de nem félelemből. Inkább attól a felismeréstől, hogy most először teszek valamit úgy, hogy nem kérek hozzá engedélyt tőle. Huszonnégy éven át még a tapéta színéről is együtt döntöttünk, aztán persze ő utólag közölte: „Ez a bézs halál unalmas, zöld kellett volna.” Én pedig akkor is hallgattam.
A közjegyzőnél alig volt valaki. Az íróasztal mögött ülő fiatal nő sokáig forgatta az irataimat.
— Biztosan kéri a tilalom bejegyzését? — nézett rám komolyan. — Ez azt jelenti, hogy az ön személyes jelenléte nélkül senki nem adhatja el, ajándékozhatja el vagy cserélheti el a lakást. Meghatalmazással sem.
— Biztosan kérem.
Bólintott, és gyorsan gépelni kezdett. Negyedóra múlva már az utcán álltam egy hivatalos papírral a kezemben. Összehajtottam, és a kabátom belső zsebébe csúsztattam, oda, ahol a telefonom is lapult a felvétellel.
Hazafelé vettem egy veknit, meg egy dobozzal Gábor kedvenc cigarettájából. Mire hazaértem, ő már a kanapén terpeszkedett, valami lövöldözős filmet bámult. Bementem a konyhába, feltettem a vízforralót. A serpenyőben odaégett tojásmaradék ragadt. Elmostam. Megszokásból.
Este hét körül csengettek. Gábor felpattant, és ideges mozdulattal megigazította magán a pólót.
— Ja, hozzám jöttek. Júlia, tegyél fel teát, rendes ember érkezik.
Csak bólintottam.
Az előszobába egy ötvenes férfi lépett be, drága kabátban, aktatáskával a kezében. Gábor egyszerre nyüzsögni kezdett, széles mosolyt erőltetve magára.
— Ismerkedjenek meg. András, ingatlanos. A lakás ügyében haladunk.
Én pedig kiléptem eléjük.