— Ugyan már, Zoltán, mit tudna tenni? Az asszony nálam olyan, mint egy darab fa: semmi nem érdekli. Ne idegeskedj, a lakására már meg is találtam a vevőt.
A folyosón dermedtem meg, két kezemben a bevásárlószatyrokkal. A kulcs még a zárban himbálózott, arra sem maradt időm, hogy rendesen becsukjam magam mögött az ajtót. A zacskókban krumpli volt, hagyma, csirkecomb, akciós hajdina meg három joghurt Márknak — csak a natúr, fehér, cukor nélküli fajtát ette meg. Fejben már azt számolgattam, lesz-e időm kiolvasztani a húst, vagy megint fagyott tömbként dobom a serpenyőbe, hogy aztán sütés helyett inkább párolódjon.
Gábor háttal állt az előszobának. A telefonját a válla és a füle közé szorította, közben valamit kavargatott a bögréjében — a szokásos instant kávéját, három kanál cukorral. A mosogatást persze soha életében nem tartotta a saját dolgának.
— Úgysem fog megtudni semmit — folytatta, majd hangosan kortyolt. — Azt mondom neki, papírokat kell aláírni az átíráshoz, és kész. Hisz nekem. Fából van, mondom én. Se vérmérséklet, se akarat. Ingyen cseléd.
Felröhögött. Ismertem ezt a nevetést. Ugyanígy hahotázott a haverjaival a garázsban, miközben én a vendégeskedésük után a mosatlan edények fölött görnyedtem. Ugyanezt a röhögést hallottam akkor is, amikor Márk kiskorában elesett a biciklivel, én pedig rohantam a sebfertőtlenítővel, Gábor meg csak állt ott, és odavetette: „Mit kotkodácsolsz, mint valami tyúkanyó? Majd feláll magától.”
Zúgni kezdett a fülem, úgy, mint amikor hirtelen felszalad a vérnyomás. Az ujjaim görcsösen rámarkoltak a szatyrok fülére, a nejlon fehér csíkokat vágott a tenyerembe. Lassan letettem a bevásárlást a padlóra. Elővettem a telefonomat, és bekapcsoltam a hangrögzítőt.
A konyhából tovább szűrődött Gábor dünnyögése. Zoltánnal már horgokról meg a másnapi tavi kiruccanásról beszéltek. Mindig ilyen volt: előbb kiköpte a mérget, aztán úgy váltott valami semmiségre, mintha az előbb elhangzottaknak semmi súlyuk nem lenne. Mintha tényleg nem éreznék. Mintha valóban fából lennék.
A készüléket a félig nyitva maradt ajtó réséhez emeltem, és mozdulatlanul álltam ott, amíg el nem búcsúzott Zoltántól, és meg nem ígérte neki, hogy „a jövő héten majd megisszák az üzlet áldomását”.
Aztán Gábor bontotta a vonalat, elégedetten krákogott egyet, és csoszogó papucsban elindult a hűtő felé. Leállítottam a felvételt, a telefont a zsebembe csúsztattam, felkaptam a szatyrokat, és nesztelenül elsurrantam a konyha mellett a szobába. Magamra húztam az ajtót, majd háttal nekidőltem az ajtófélfának.
A gyomrom táján jeges, égető szorítás gyűlt össze. Nem tudtam eldönteni, ordítani akarok-e, vagy inkább úgy vonítani, mint egy megsebzett kutya. Huszonnégy év házasság. Márk, az iskola, az egyetem, Gábor hitelei, amelyeket az én félretett szabadságpénzemből törlesztettem. Az anyja, akit hetente háromszor hordtam kórházba egészen a haláláig. A zoknijai, a vacsorái, a számtalan apró szolgálat, amelyet magától értetődőnek vett — és mindezek után most úgy beszélt rólam, mintha nem ember lennék, hanem egy érzéketlen fadarab, akinek a lakására már vevőt is talált.