Erzsébet asszony még egyszer végignézett a gondosan megterített asztalon, olyan mélyet sóhajtott, mintha személyes tragédia érte volna, aztán elővette a bankkártyáját.
A terminál röviden csipogott.
– Remélem, legalább rendes adagokat adnak – szűrte a fogai között.
– Dobozokra nem lesz szükség – mondtam békésen. – A vendégek mindent helyben meg fognak enni.
Alig telt el tíz perc, és megérkezett a rokonság. Katalin egy csomag ételhordót szorongatott, Judit pedig bonbonos dobozzal a kezében lépett be, olyan arccal, mintha nem ünnepelni jött volna, hanem higiéniai ellenőrzést tartani.
– Gyertek csak, gyertek! – derült fel Erzsébet asszony erőltetett lelkesedéssel. – Mindjárt kezdjük az ünneplést!
Nóra közben mindenkinek kiosztotta a kötényeket.
– Az önök munkaállomása jobb oldalon lesz. Ma házi tésztát készítenek csirkével, mellé pedig zöldségsalátát.
Katalin magához ölelte a zacskót.
– És mikor fogunk enni?
– Amint elkészítették az ételt.
– Vagyis nekünk kell megfőzni?
Judit lassan a nővére felé fordította a fejét.
– Erzsébet, te azt mondtad, étterembe hívnak minket.
– Ez sokkal izgalmasabb, mint egy egyszerű étterem! – vágta rá gyorsan az anyósom. – Manapság mindenki így ünnepel. A közös munka összehozza az embereket.
– Főleg, ha erről csak a vágódeszka mellett értesül az ember – jegyezte meg Judit szárazon.
Visszakozni azonban már nem lehetett. A kötények felkerültek, mindenki kezet mosott, a séf pedig hozzáfogott elmagyarázni, hogyan kell begyúrni a tésztát.
Eleinte Erzsébet asszony próbálta átvenni az irányítást.
– Katalin, vékonyabbra nyújtsd! Gergő, ne ácsorogj ott, vágd a csirkét! Judit, túl sok lisztet szórsz rá!
Öt perc sem telt el, amikor az oktató a kezébe nyomott egy tál tésztát.
– Ha ennyire ért hozzá, mutassa meg a többieknek, milyen a megfelelő állag.
Erzsébet asszony nekilátott. A massza ráragadt az ujjaira, a gyűrűire, sőt a bordó ruhájára is. Szórt hozzá lisztet, aztán még egy keveset, végül olyan kemény darabot kapott, amellyel akár egy ajtót is ki lehetett volna támasztani.
– Valamiért nagyon kemény lett – ismerte be kelletlenül.
– Azért, mert kétszer annyi lisztet tett bele, mint kellett volna – felelte a séf.
Judit elégedetten horkantott egyet.
– Még szerencse, hogy nem garnélát kellett félbevágni.
A mi oldalunkon eközben minden nyugodtan haladt. Lazacot készítettünk, nevettünk, fotózkodtunk, és kifejezetten jól éreztük magunkat. A szomszéd munkaállomásnál Katalin már a tésztagép karját tekerte.