Másfél óra sem telt bele, és elkészült a válókereset, valamint a vagyonmegosztásra vonatkozó beadvány. Katalin Ilona mondta a pontos jogi fordulatokat, én pedig aláírtam, amit kellett. A papírokhoz csatoltuk a négy tanú vallomását, a bankszámlakivonatokat és a szerződések másolatát is.
A kapualjban elővettem a telefonomat. Két nap alatt tizenhat nem fogadott hívás gyűlt össze rajta. Egy üzenet is érkezett Zoltántól, nagyjából egy órával korábban: „Réka, mégis mit művelsz? Beszéljük meg normálisan.”
Normálisan. Tíz év alatt egyetlen normális beszélgetésünk sem volt. Olyan sem, amelyben végighallgatott volna anélkül, hogy félbeszakít. Olyan sem, amelyben a harmadik perc körül ne emelte volna fel a hangját legalább egy fél fokkal.
Felhívtam. Azonnal felvette. Nyilván a telefon mellett ült.
– Réka! Végre. Hol vagy?
– Zoltán, beadtam a válókeresetet.
Csend lett. Három másodperc. Négy. Öt.
– Te teljesen megőrültél? Miféle válás?
– Rendes válás. Bíróságon. Vagyonmegosztással együtt.
– Miféle vagyonmegosztás?! Az az én lakásom! Én vettem!
– Együtt vettük. Házasság alatt. Megvannak róla a papírjaim.
– Milyen papírjaid? Miről beszélsz?
– Azokról, amelyek a komód fiókjában voltak. A kesztyűk alatt. Soha egyszer sem néztél bele.
Újabb szünet következett. Hallottam, ahogy levegőt vesz: nehezen, összeszorított fogak között.
– Réka, ne csinálj ostobaságot. Gyere haza, és mi majd…
– Zoltán. Te mondtad, hogy takarodjak. Én csak szót fogadtam.
Kinyomtam a hívást, és visszacsúsztattam a telefont a zsebembe. Meleg volt odakint. Június, csütörtök, a nap közepe. Emberek sétáltak el mellettem bevásárlószatyrokkal a kezükben. Egy teljesen átlagos nap volt. Megigazítottam a kabátujjamat, ugyanazzal a régi, beidegződött mozdulattal, csuklótól könyék felé simítva, aztán elindultam a buszmegálló irányába.
A tárgyalást két hónappal későbbre tűzték ki. A kerületi bíróság harmadik emeletén kaptunk egy apró tárgyalótermet: egymás mellé állított székek, a bíró asztala, a falon a címer. Katalin Ilona mellettem ült, előtte nyitott dosszié, amelyből színes jelölők álltak ki legyezőszerűen. Száraz pontossággal vitte az ügyet: minden irat számozva, minden összeg aláhúzva, minden dátum a helyén.
A négy tanú megjelent, és vallomást tett: Gábor, a felesége, Lilla, továbbá Norbert és a felesége, Nóra. Mind a négyen megerősítették, hogy Zoltán előttük ordított velem, majd elküldött otthonról. Gábor röviden beszélt, többnyire a padlót nézte. Lilla részletesebben mondta el: hogyan vettem le a kötényemet, miként csuktam be magam mögött csendben az ajtót, és hogy a hat jelenlévő közül senki nem állt fel, hogy visszatartson. Norbert hozzátette, hogy Zoltán hasonló viselkedését már korábban is látta, horgászaton, illetve telefonbeszélgetések közben.
Zoltán ügyvéddel érkezett, az arca vörös volt. A tárgyaláson hangosan beszélt, közbevágott, tenyérrel rácsapott az asztalra; a bíró kétszer is rendreutasította. Az ügyvédje azt próbálta bizonygatni, hogy én idéztem elő a veszekedést. A „provokáció” pedig annyi volt, hogy hideg sört tettem az asztalra. A bíró végighallgatta, majd áttért a számlakivonatokra.
Három év alatt nagyjából hatmillió forint vadászatra. Havonta százhetven-kétszázezer forint kizárólag saját magára. Rezsi, élelmiszer, háztartás: az én fizetésemből. Katalin Ilona hónapról hónapra rakta ki a számokat: az ő személyes kiadásait, és az én költéseimet, amelyekből az otthon működött. Januárban Zoltán új puskát vett háromszázhúszezer forintért, én pedig kifizettem a rezsit negyvennyolcezerért. Márciusban ő rendezte a vadásztársasági tagdíjat, én a saját pénzemből vettem téli gumit az autójára. Májusban horgászbotok, orsók, baráti út a Tisza-tóhoz; nálam ugyanabban a hónapban csaptelepjavítás és három zsák krumpli egész télire. Tizenkét hónap. Harminchat hónap. Ugyanaz a minta, újra és újra.
A bíró sokáig nézte a táblázatot.
Az ítélet kimondta: a lakás engem illet. A nyaralóban lévő tulajdonrész szintén engem. Az autó Zoltáné marad. Amikor vége lett, Zoltán egyetlen szó nélkül ment ki a teremből. Tíz év óta először hallgatott. A folyosón ott álltak a barátai, ugyanaz a négy ember, aki tanúskodott. Elhaladt mellettük, és még a fejét sem fordította feléjük.
Anyám ez alatt a két hónap alatt egyszer sem hívott. Nem keresett a kereset beadása után, nem telefonált a tárgyalás előtt, és az ítélet után sem. Nem tudtam, harag ez, szégyen, vagy valami egészen más. Nem kérdeztem rá. Talán ő is azon a kérdésen gondolkodott, amit feltettem neki. Vagy egyszerűen nem voltak szavai. Huszonnyolc évnyi tűrés után ott volt a lánya, aki nem akarta ugyanazt az utat végigjárni.
Egy héttel az ítélet után beköltöztem a lakásba. Kétszobás lakás volt a Kossuth Lajos utcában; ugyanaz, ahol tíz éven át állt az ebédlőasztal, amely mellett Zoltán üvöltött a sör, a függöny, a vacsora, a víz hőmérséklete és még ki tudja hány apró ürügy miatt, amelyeket egy idő után már nem is számoltam. Most csend volt odabent. Valódi csend. Nem az a fajta, amely az ordítás előtt ül rá a levegőre, amikor minden sűrűbb lesz, és az ember várja, mikor robban. Hanem az a békés, könnyű csend, amely hétvégi reggeleken szokott lenni, amikor nem kell sietni sehová, és senki nem áll az ember feje fölött.
A lenvászon terítőt kidobtam. Azt, amelyiken ott maradt a sörfolt, akármivel próbáltam kiszedni. Vettem helyette egy újat, pamutból, apró kockás mintával. Az asztalra egyetlen tányért tettem, egy bögrét és egy villát.
Az első estén, amelyet a saját lakásomban töltöttem, főztem egy fazék borscsot. Egyszerűt, csontos hússal, fokhagymával. Szedtem belőle egy tányérba, és leültem az ablak mellé. Odakint lassan besötétedett. Kapor és friss kenyér illata volt a konyhában; útközben vettem, még meleg volt, amikor hazahoztam.
A borscs finom lett. Csendben ettem meg. De ez már másféle hallgatás volt. Nem olyan, amikor az ember attól fél, hogy egyetlen rossz szó is bajt hoz rá. Hanem olyan, amikor egyszerűen nincs szükség szavakra.