– Ne add az értetlent. A házassági anyakönyvi kivonat, a lakás papírjai, a nyaraló adásvételije. Mindent felforgattam otthon, sehol sincsenek.
Néztem rá néhány másodpercig. Kipirult arc, félig nyitva hagyott kabát, ökölbe szorított kéz. Két nappal korábban ugyanígy állt előttem, csak akkor az étkezőasztal mellett, a vendégei szeme láttára. Most csavarosdobozok és tiplikkel teli kartonok között játszotta ugyanazt a szerepet. A díszlet változott, ő nem.
– Nálam vannak.
– Add vissza.
– Nem.
Egy lépéssel közelebb jött. A rakodó, Feri, kidugta a fejét az egyik állványsor mögül. Nem avatkozott közbe, de nem is ment tovább.
– Réka, én most nem viccelek.
– Én sem, Zoltán. Menj haza. Dolgoznom kell.
Még vagy tíz másodpercig állt ott. Hallottam, milyen nehezen veszi a levegőt. Aztán hirtelen megfordult, és elindult a kijárat felé. Az ajtónál még visszanézett.
– Ezt még nagyon meg fogod bánni.
Feri rám pillantott. Én csak vállat vontam, aztán visszamentem a hajdinámhoz. Kihűlt közben. Hidegen ettem meg. Nem először fordult elő.
Dél körül anyám telefonált. Már a hangjából tudtam, hogy nem beszélgetni akar. Ilyen tónusban akkor szokott megszólalni, amikor a fejében már rég eldöntötte, mi lenne a helyes, nekem pedig csupán engedelmeskednem kellene.
– Réka, ma beszéltem Évával.
Éva anyám szomszédasszonya volt. Az a fajta asszony, aki mindenkit ismert, és mindenkiről többet tudott, mint amennyit illet volna.
– Azt mondta, Zoltán a munkahelyén azt terjeszti, hogy te egy másik férfi miatt mentél el.
Megálltam két polcsor között. A kezemben egy tizenkét kilós doboz csavar volt.
– Tessék?
– Azt mondja, van valakid. És emiatt hagytad ott.
A dobozt feltettem a helyére. Pontosan a jelöléshez igazítva, egyenesen, ahogy minden egyes nap csináltam. Mindent így csináltam: gondosan, szabályosan, hibátlanul.
– Anya. Ő dobott ki. Emberek előtt. A saját barátai előtt. Hatan végignézték.
– Jaj, hát tudod, miket beszélnek az emberek. Lehet, hogy csak megsértődött, és hirtelen felindulásból mondott valamit.
– Hallod te magad, amit mondasz? Ott, mindenki előtt rám ordított, hogy takarodjak. Most pedig azt hazudja, hogy szeretőhöz mentem. És te azért hívsz, hogy megkérdezd, igaz-e?
A vonal másik végén csend lett.
– Nem azért hívlak, mert elhiszem. Tudom, hogy nem igaz. Csak azt szeretném, ha hazamennél, és valahogy rendbe hoznátok.
– Rendbe hoznánk? Mégis hogyan? Kérjek megint bocsánatot azért, mert nem volt elég hideg a söre?
– Réka, tíz évet nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Én apáddal huszonnyolc évet éltem le, és megvoltunk. Normálisan éltünk.
A polcok között álltam, körülöttem fém- és gépolajszag keveredett. Valahol a raktár mélyén zúgott a targonca. Normálisan. Anyám huszonnyolc évet töltött egy férfi mellett, aki akár hetekig képes volt némán büntetni, és ezt nevezte normálisnak.
– Anya, boldog voltál mellette?
Nem felelt azonnal. A hallgatása hosszúra nyúlt, pontosan olyan hosszúra, mint apám egykori némaságai.
– Mi köze ennek a boldogsághoz, Réka? A család felelősség.
– Tudom. Épp ezért mentem el. Mert nekem is van felelősségem. Saját magam felé.
Anyám nagyot sóhajtott. Nem mondott semmi mást. Ő tette le először. Ilyen még soha nem történt.
Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, és folytattam a pakolást. A műszak végéig még négy óra volt hátra. Másnap tízre időpontom volt az ügyvédhez. A táskámban ott lapult a mappa, és egész nap egyszer sem kellett ellenőriznem, megvan-e. Tudtam, hogy megvan. Ugyanúgy tudtam, ahogy azt is: Zoltánhoz nem megyek vissza.
Az ügyvédi iroda egy régi, piac melletti épület második emeletén működött. Kopott folyosó, linóleumpadló, névtábla az ajtón. Belül egy íróasztal, két szék és iratokkal megtömött polc fogadott. Az ügyvéd ötvenes évei körül járó nő volt, rövid frizurával, láncon lógó szemüveggel. Katalin Ilonaként mutatkozott be.
Letettem elé a mappát, és szétnyitottam.
Katalin Ilona szó nélkül lapozta végig az iratokat. Körülbelül három percig csak a papírok susogása hallatszott. Aztán felnézett rám.
– Ezt mind ön gyűjtötte össze?
– Igen. Esténként. Amikor a férjem focit nézett.
– A számlakivonatok három évre visszamenőleg megvannak?
– Az internetbankból töltöttem le őket. Közös számlánk van, de külön bontottam a tételeket. Az ő kiadásai egy oszlopban, az enyémek külön, a rezsi megint külön.
Bólintott, majd levette a szemüvegét.
– Réka, ez meglehetősen erős bizonyítási anyag. A lakás a házasság alatt került a tulajdonukba, tehát közös vagyonnak számít. A nyaraló szintén, függetlenül attól, kinek a nevén van. Az autóval ugyanez a helyzet. Alapesetben a törvény szerint fele-fele arányban osztoznak.
– Fele-fele?
– Kiindulópontként igen. De a bíróság eltérhet az egyenlő megosztástól, ha bizonyítható, hogy az egyik fél rendszeresen a család érdekeivel ellentétesen használta fel a közös pénzt. Ezekből a kimutatásokból az látszik, hogy a férje havonta nagyjából százhatvan-kétszázezer forintot költött saját magára, miközben a mindennapi kiadásokat lényegében ön fedezte a fizetéséből. Ez fontos érv lehet.
– Van még valami – tettem hozzá.
Katalin Ilona kissé felvonta a szemöldökét.
– Azon a vacsorán, amikor kidobott, hatan voltak jelen rajtunk kívül. Négyükről biztosan tudom, hogy hajlandók tanúsítani: Zoltán ordított velem, és elküldött otthonról.
Az ügyvéd jegyzetelni kezdett.
– Honnan tudja, hogy éppen négyen?
– Gábor, az egyik kollégája, magától felhívott. Bocsánatot kért, és azt mondta, Zoltán túl messzire ment. Megkérdeztem tőle, hogy ezt bíróság előtt is elmondaná-e. Azt felelte, igen. Rajta kívül még hárman írtak nekem azóta: Gábor felesége és két ismerősük.
Katalin Ilona a szemüvege fölött nézett rám.
– Ön nagyon higgadt ügyfél. Ez előny.
Nem kezdtem magyarázni neki, hogy a higgadtság nálam nem jellemvonás volt. Inkább edzés eredménye. Nyolc év gyakorlásé. Nyolc évé, amikor az ordítás megszokott háttérzajjá vált, és az ember megtanulta, hogy néha a csend az egyetlen módja a túlélésnek.
Ezután nekiláttunk a beadványok összeállításának.