Aznap Zoltán beállított egy tortával, és nagy kegyesen közölte:
– Jó, maradjanak a bézs függönyök.
Én pedig visszamentem hozzá. A függönyök valóban bézsek maradtak. A kiabálás is.
Később, nem sokkal azután, felvetettem neki, hogy talán elmehetnénk egy pszichológushoz. Együtt. Úgy nevetett rajtam, hogy még a konyhában is visszhangzott.
– Nekem semmi bajom – mondta. – Te vagy idegroncs.
Ezután soha többé nem hoztam szóba.
Anyám leült mellém a kanapéra. Az ujjai hagymaszagúak voltak; épp a leveshez aprította, amikor előző este tízkor felhívtam.
– Kislányom… a férfiak már csak ilyenek. Tűrni kell egy kicsit. Tíz évet nem dob ki az ember csak úgy az ablakon.
– Anya, hat ember előtt zavart el otthonról.
– Többet ivott a kelleténél. Előfordul az ilyesmi.
Ránéztem. Anyám huszonnyolc évet élt le apámmal. Apa nem ordított. Ő hallgatott. Napokig, néha hetekig. Az a fajta csend rosszabb volt minden üvöltésnél, de anyám ezt sosem ismerte volna be. Nála a türelem nem rossz beidegződés volt, hanem erény. Ő azért viselte el, mert szentül hitte, hogy így helyes. És azt szerette volna, ha én is elhiszem.
A telefonom újra felvillant. A tizenkettedik nem fogadott hívás.
Felálltam, kimentem a konyhába, és engedtem magamnak egy pohár vizet a csapból. Langyos volt, mint mindig ebben a régi házban, ahol a csövek már rég megértek volna a cserére. Egy húzásra megittam, aztán a poharat a mosogatóba tettem.
A mappa ott lapult a táskámban. Nem vettem elő, nem kellett belenéznem. Fejből tudtam, mi van benne. A házassági anyakönyvi kivonat: sorozatszám, iktatószám. A lakás adásvételi szerződése: kétszobás a Kossuth Lajos utcában, 2017-ben vettük, kettőnk nevére került. A nyaraló: hatszáz négyzetméteres telek Kőröshegy mellett, papíron Zoltáné, de a házasság alatt vásároltuk. Az autó szintén az ő nevén volt. A bankszámlakivonatokból pedig világosan látszott, hogy három év alatt több mint hatmillió forintot költött vadászatra és felszerelésre. Fegyverek, lőszer, csónak, horgászbotok, klubtagsági díj minden évben. Havonta százötven-kétszázezer forint csak arra, ami az ő kedvtelése volt. Az én fizetésem raktárvezetőként kétszáznegyvennyolcezer forint. Ebből több mint százhatvanezer ment el rezsire és élelmiszerre.
Nyolc éven át mínuszban éltem. Nem pénzügyileg, hanem józan számítás szerint. Ő többet költött saját magára, mint amennyit én a közös otthon fenntartására. És ezt teljesen természetesnek vette, mert többet keresett nálam.
Elővettem a telefonomat. Átgörgettem Zoltán tizenkét nem fogadott hívásán, és megkerestem azt a számot, amelyet így mentettem el: „Jogi tanácsadás, Eszter K.-tól”.
Eszter jogtanácsosként dolgozott abban a cégben, amelyik az út túloldalán állt a raktárunktól. Régebben együtt cigiztünk a bejárat melletti lépcsőn; én két éve letettem, de akkor még szívtam. Egy téli napon egyszer csak megkérdezte:
– Réka, otthon minden rendben van?
– Persze – feleltem akkor.
Hosszan nézett rám, aztán csak ennyit mondott:
– Ha egyszer mégsem lenne rendben, adok egy jó családjogi tanácsadó számot. Válóperes és vagyonmegosztási ügyekkel foglalkoznak.
Elmentettem a telefonszámot. Négy hónapig ott hevert a névjegyeim között, és egyszer sem hívtam fel. Mert még mindig abban hittem, hogy valahogy majd elsimul.
Most megnyomtam a hívás gombot.
A harmadik csöngés után vették fel. Egy nő szólt bele, száraz, tárgyilagos hangon.
– Jogi tanácsadás, tessék.
– Jó napot kívánok. Rékának hívnak. Válással és vagyonmegosztással kapcsolatban lenne szükségem segítségre.
Egy pillanatnyi csend következett.
– Holnap délelőtt tízre be tudna jönni?
– Igen.
– Lediktáljam a címet?
Felírtam. Letettem. Végighúztam az ujjam az órám szíján; régi mozdulat volt, olyankor csináltam, amikor össze kellett szednem magam. Belül különös nyugalom ült meg bennem. Az a csönd, amely nem ürességből születik, hanem abból, hogy az ember már döntött, és csak végig kell mennie azon, amit elhatározott.
A kijelző ismét felvillant. Zoltán tizenharmadszor hívott. Kinyomtam, aztán lenémítottam a készüléket.
Másnap reggel a munkahelyemen kötőelemes dobozokat pakoltam a polcokra, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne gondolkodjam. Nem sok sikerrel. A kezem tette a dolgát, ahogy megszokta: raklapról polcra, polcról vissza a raklaphoz, címke ellenőrzése, sorba rendezés. A fejem viszont úgy beragadt, mint egy rosszul záródó ajtó.
A targoncás, Sergő odatolta az új szállítmányt. Rám pillantott, de nem kérdezett semmit. Hét éve dolgozott a raktárban, és tudta, mikor jobb hallgatni. Átvettem tőle a szállítólevelet, aláírtam, megszámoltam a tételeket. Száznegyvennégy csomag. Stimmelt. A raktárban valahogy mindig minden kijött. Otthon soha.
Délelőtt tíz körül megszólalt a telefonom. Gábor hívott, Zoltán egyik kollégája, az, aki szombaton ott ült nálunk az asztalnál.
– Szia, Réka. Zoli megkért, hogy szóljak… hát, hogy kicsit túlreagálta a dolgot.
– Aha.
– Nem akarsz hazamenni? Teljesen kifordult magából.
– Gábor, mit mondott neked? Hogy a sör miatt jöttem el?
A vonal túlsó végén rövid hallgatás támadt.
– Hát… valami ilyesmit.
– Értem. Köszönöm, hogy felhívtál.
Bontottam a hívást. „Valami ilyesmit.” Tíz év, ötven olyan este, amikor ordított velem, egy megalázás hat ember szeme láttára – és ebből kívülről csak ennyi maradt: valami ilyesmi.
Ebédidőben a kis hátsó helyiségben ültem, előttem a műanyag dobozban a hajdina, amikor Zoltán megjelent a raktárban. Előbb a hangját hallottam meg, mint őt magát. A bejáratnál beszélt a biztonsági őrrel, ugyanazzal az erőszakos, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, amelyet olyan jól ismertem. Az őr végül beengedte. Zoltán a polcsorok között haladt, közben úgy nézelődött, mint aki életében először jár raktárban, és nem érti, mire való ennyi állvány meg doboz.
Kiléptem a pihenőből, és megálltam az áruátvételi pult mellett. Amint meglátott, szaporábbra vette a lépteit.
– Réka. Hol vannak az iratok?
Se egy köszönés. Se egy „hogy vagy”. Csak az iratok.
– Miféle iratokról beszélsz?