– Takarodj innen!
A pohár akkorát csattant az asztalon, hogy mindenki összerezzent. A sör végigfröccsent a terítőn, azon a lenvászon terítőn, amelyet alig egy órával a vendégek érkezése előtt vasaltam simára. Hat ember maradt mozdulatlanul, villával a kezében. Zoltán az asztalfőn állt, az ital és a düh egyszerre vörösítette ki az arcát, és kinyújtott ujjal az előszoba felé mutatott.
Én a pad szélén ültem. Előtte ott volt a saláta, amit déltől aprítottam, már félig elfogyasztva. Mellette kocsonya, káposztás pite, majonézes-halas réteges tál. Hat vendégre hatféle étel. Reggel kilenc óta egy percre sem ültem le, a lábam úgy lüktetett, mintha még ülve is éreztem volna a nap összes lépcsőfokát, amelyre ráléptem.
– Hallottad, mit mondtam? Kifelé! Amíg szépen mondom!
Hat szempár szegeződött rám. Gábor, Zoltán munkahelyi kollégája, lassan letette a villáját a tányér peremére. A felesége, Lilla, nem rám nézett, hanem valahová mellém, a sarokba, mintha hirtelen ott talált volna valami rendkívül fontosat. A másik két pár Zoltán vadásztársaságából jött, a feleségeikkel együtt. Senki nem szólalt meg. Csak a hűtő zúgott egyenletesen a konyhában, és kintről behallatszott, ahogy egy autó elhalad a ház előtt.
Tíz éve voltam ennek az embernek a felesége. Tíz év ugyanabban a konyhában, ugyanabban az ágyban, ugyanazzal a hűtővel. És ebből nyolc év az ő ordításával telt. Kéthavonta egyszer biztosan, néha sűrűbben is. Az első három évben még számoltam. Aztán abbahagytam. Ha nagyjából összesítettem volna, ötven alkalom körül járhattunk. Ötven este, amikor a lakás levegőjét is nehéz volt beszívni.
Most a sör volt az ürügy. Kivettem a hűtőből, ő pedig szobahőmérsékletűt akart. Hat üveg, amelyet műszak után vettem, amikor hazafelé beugrottam a boltba a metró felől. Darabja körülbelül kilencszáz forint volt, mert ő csak egy bizonyos fajtát ivott. Én viszont behűtöttem. Rosszul. Nem úgy, ahogy kellett volna. Nem ott volt. Nem találtam ki a gondolatát.
– Tíz éve magyarázom neki, és semmi haszna! – Zoltán körbehordozta a tekintetét a társaságon, én pedig láttam rajta, hogy helyeslést keres. – Raktárvezető, értitek? Dobozokat számol egész nap, de otthon egy sört sem tud rendesen az ember elé tenni.
Gúnyosan felhorkant. Senki nem nevetett vele.
Gábor zavartan köhintett. Az egyik nő, Norbert felesége, hangosan kifújta a levegőt. Éreztem, hogy a terítő alatt az ujjaim ökölbe gyűrik a kötényem szélét. Régi, automatikus mozdulat volt. Nyolc év alatt reflexszé vált: valahányszor Zoltán felemelte a hangját, én összemorzsoltam valamilyen anyagot a kezemben.
Csakhogy korábban ez mindig négyszemközt történt. Vagy az anyja előtt, aki legfeljebb csóválta a fejét, aztán hallgatott. Esetleg telefonon, miközben én a raktár polcai között álltam, a készüléket a fülemhez szorítva, hogy a kollégák ne hallják. Idegenek előtt azonban még soha. Olyan emberek előtt, akik háromhavonta látnak minket, és azt hiszik, rendes, nyugodt családi életünk van.
Ma először történt meg.
Végignéztem az asztalon. A tányérok pontos rendben álltak, ahogy a raktárban megszoktam, mindennek megvolt a maga helye. A szalvétákat háromszögbe hajtottam. A poharakat konyharuhával fényesítettem addig, amíg szinte nyikorgott rajtuk az üveg. Három óra főzés. Negyven perc takarítás. Másfél óra vásárlás. Mindez azért, hogy Zoltán barátai lássák, milyen jól él. Bőségesen. Tisztán. Kényelmesen.
– Megsüketültél? – csapott az asztalra, mire a poharak összekoccantak.
Felálltam.
Nem hirtelen, nem kiabálva, nem jelenetet rendezve. Egyszerűen felemelkedtem a padról, levettem a kötényemet, és a szék támlájára akasztottam. A konyhában káposztás pite és kihűlő tea illata keveredett, és ez az illat mögöttem maradt, amikor kiléptem az előszobába.
A komód felső fiókja. Az a fiók, amelybe Zoltán soha életében nem nézett bele, mert csak a kesztyűim és az esernyőm voltak benne. A kesztyűk alatt viszont négy hónapja ott lapult egy mappa. Nem kapkodva állítottam össze, hanem esténként, amikor ő focit nézett. A házassági anyakönyvi kivonat eredetije. A lakásról és a nyaralóról szóló szerződések másolatai. Három év bankszámlakivonatai. Az egész közös életünk számokba, aláírásokba és pecsétekbe rendezve.
Levettem a táskát a fogasról. Beletettem a mappát. Felhúztam a cipőmet.
A konyha felől először csend hallatszott. Aztán Gábor hangja:
– Zoli, ez most sok volt.
Magam után húztam az ajtót, amíg a zár halkan kattant. Nem vágtam be. Csak becsuktam.
A lépcsőházban sült krumpli szaga szivárgott ki valamelyik szomszéd lakásából. A lift valahol fent búgott. Álltam az ajtó előtt, és még hallottam, ahogy Zoltán odabent odavakkantja: „Úgyis visszajön. Hová menne?”
A taxiban elővettem a telefonomat. Megkerestem azt a névjegyet, amelyet négy hónappal korábban mentettem el. A szám mellett ez állt: „Jogi tanácsadás, Eszter K. ajánlására.”
Mikor kezdtem el összerakni azt a mappát? Akkor, amikor megértettem, hogy a vele folytatott beszélgetések semmin nem változtatnak? Vagy akkor, amikor már abban sem hittem, hogy valaha változhatnak?
Anyám lakásában macskagyökér és régi tapéta szaga volt. A kanapén ültem, ugyanazon, amelyen gyerekkoromban aludtam, és a telefonom képernyőjét bámultam. Újra meg újra felvillant. Tizenegy nem fogadott hívás Zoltántól. Az első reggel hétkor érkezett, az utolsó húsz perccel ezelőtt. Hangüzenet egy sem volt. Ő sosem hagyott üzenetet, mert méltóságán alulinak tartotta.
Anyám a konyhaajtóban állt, törölgette a kezét egy konyharuhába, és úgy nézett rám, ahogy arra szokás, aki üres kézzel, csomagok nélkül érkezik.
– Már megint?
– Már megint, anya.
– De visszamész, ugye?
Nem válaszoltam. Három évvel korábban ugyanis már ültem ugyanígy ezen a kanapén. Akkor Zoltán a függönyök miatt üvöltött: én bézst vettem, ő sötétet akart. Akkor is anyámhoz menekültem, négy napig maradtam nála, aztán elérkezett az ötödik nap.