— Megőrültél, Gábor? — csattant fel. — Beengedtelek a lakásomba, mert azt mondtad, melletted nyugodt, kényelmes életem lesz, törődéssel és figyelemmel. Erre még alig léptél át a küszöbömön, máris azt kéred, hogy én fizessem a drága édesanyád hóbortjait? Az én pénzem az enyém. A te anyád pedig a te gondod. Ha hozzászokott ahhoz, hogy az előző feleséged nyakán élősködjön, abból még nem következik, hogy most az enyémre kapaszkodhat fel.
Gábor tanácstalanul pislogott, mintha nem is értette volna, mi történik. Egész addigi házassága alatt természetesnek vette, hogy az anyjával kapcsolatos pénzügyeket Réka intézi. Réka valahonnan mindig előteremtette a szükséges összeget, Réka tudta, hogyan kell elsimítani a kellemetlen helyzeteket, és hogyan lehet Máriát lecsendesíteni, amikor az éppen követelőzni kezdett. Vivien azonban egészen más világ volt. Ő élesen meghúzta a határt a saját érdekei és mások bajai között.
— De Vivien… mégiscsak az anyámról van szó — próbálkozott Gábor erőtlenül. — A munkások holnap mennek hozzá. Mit mondjak neki?
— Azt, hogy mondja le őket — vágta rá Vivien, és felállt a fotelből. — És azt is közöld vele, hogy többet ne hívogasson a magánszámomon. Nem fogom hallgatni a panaszkodását. Ha nem vagy képes megvédeni engem a rokonaid zaklatásától, akkor ideje lesz újragondolnunk, pontosan milyen kapcsolatban is vagyunk.
Gábor ott maradt a kanapén, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a padló. A fiatal, szép nő oldalán elképzelt gondtalan, csillogó jövő képe először repedt meg igazán.
Másnap Mária, miután sem Rékát, sem a fiát nem tudta elérni telefonon, úgy döntött, a régi, jól bevált módszerhez folyamodik: botrányt csap nyilvános helyen. Egyenesen abba az ügyfélszolgálati központba ment, ahol Réka dolgozott.
A tágas váróterem tele volt emberekkel. Az ügyfelek csendben ültek, a kijelzőt figyelték, vagy irataikat rendezgették, amikor a bejárati ajtó nagy zajjal kivágódott, és Mária határozott léptekkel bevonult. Egy pillanatig sem tétovázott: rögtön az információs pulthoz indult, ahol Réka éppen egy idős férfinak magyarázta nyugodtan, hogyan intézheti a nyugdíjas igazolványához kapcsolódó papírokat.
— Réka! — harsant fel Mária hangja úgy, hogy az egész terem odakapta a fejét. — Miért nem veszed fel a telefont? Azt hiszed, csak úgy kihúzhatsz engem az életedből?
Réka udvarias mosollyal fordult vissza az ügyfélhez, elnézést kért tőle, és megkérte, várjon egy percet. Csak ezután nézett Máriára. Az arca nyugodt maradt, szinte hivatalosan fegyelmezett, bár belül görcsbe rándult minden idegszála.
— Jó napot, Mária asszony — mondta egyenletes, munkához illő hangon. — Munkaidőben vagyok. Ha ügyintézés miatt érkezett, kérem, húzzon sorszámot a terminálnál. Ha viszont magánügyben jött, akkor meg kell kérnem, hogy hagyja el a helyiséget, mert zavarja az ügyfeleket és a munkavégzést.
— Ügyintézés?! — háborodott fel Mária, és még magasabbra emelte a hangját. — Nálam a hétvégi háznál ott állnak a munkások, pénzre várnak! Te meg itt ülsz ilyen kőarcúan! Kötelességed lett volna átutalni azt a száznyolcvanezer forintot! Tizenkét éven át elviseltelek, próbáltalak józan észre tanítani, erre az első veszekedés után a férjeddel rögtön egy szegény, idős asszonyon állsz bosszút!
A teremben egyszerre dermedt csönd lett. A várakozók már nem is próbálták leplezni kíváncsiságukat; minden tekintet a kibontakozó jelenetre szegeződött.
Réka nem sütötte le a szemét. Egyenesen annak a nőnek a szemébe nézett, aki éveken át mesterien irányította őt bűntudattal, mindig a családi kötelesség hangzatos szavaiba csomagolva a saját követeléseit.
— Mária asszony — szólalt meg Réka.