Most már nem üres hallgatás volt ez, hanem feszes, méricskélő csönd. Réka abban a pillanatban megértette: Mária mindvégig tudott mindenről. Tudta, hogy a fia elment, mégis képes volt felhívni őt pénzt követelni.
— Réka, ugyan már, miért kell ezt ennyire felfújni? — kezdte Mária békülékenynek szánt, mégis lekezelő hangon. — Megbotlott a férfi, előfordul az ilyesmi. Nem kell mindjárt tragédiát csinálni belőle. Ez csak átmeneti állapot. Kicsit elkalandozik, aztán visszatalál oda, ahová tartozik. Neked okosabbnak kellene lenned, nem szabad ilyen hirtelen mindent elvágni. Egy családot meg kell tartani. A férfiak olyanok, mint a gyerekek: néha engedni kell nekik egy kis szabadságot, hogy rájöjjenek, hol van igazán jó dolguk. Várj türelemmel. Addig viszont a kerítés ügyét el kell intéznünk, a mesterek nem fognak arra várni, amíg ti ketten kibékültök.
Réka némán hallgatta, és úgy érezte, mintha lassan lehullana valami fátyol a szeme elől. Éveken át őszintén hitte, hogy normális családban él. Persze, voltak gondok, persze, Mária sokszor követelőző volt, de hát mégiscsak hozzátartozónak számított. Most azonban minden kegyetlenül világossá vált. Ő nem meny volt, nem családtag, hanem kényelmes pénztárca és ingyenes mindenes. Mária még a saját fia árulását is hajlandó lett volna félresöpörni, csak hogy a megszokott kényelméről ne kelljen lemondania.
— Tőlem több segítséget nem kap — mondta Réka lassan, minden szót külön, keményen ejtve ki. — A fia másik nőhöz költözött. Akkor mostantól tartsa el magukat az a hölgy.
— Hogy beszélsz te velem?! — hördült fel Mária sértetten. — Miféle hölgy? Vivien érzékeny, finom lelkű lány, ő nincs hozzászokva az ilyesmihez! És különben is, mi rokonok vagyunk, nem teheted ezt velem! Én már megegyeztem az emberekkel!
— Ön egyezett meg velük, tehát ön is fizet. Viszontlátásra, Mária. Kérem, többé ne hívjon.
Réka megszakította a hívást, majd azonnal letiltotta a számot. Ezután kiment a konyhába, és töltött magának egy pohár hideg csapvizet. Az ujjai még enyhén remegtek az iménti feszültségtől, de a mellkasában különös, szokatlan könnyebbség kezdett szétáradni. Mintha egy hatalmas követ, amelyet hosszú éveken át cipelt a hátán, végre letehetett volna a földre.
Ugyanebben az időben, a város másik felén Gábor Vivien tágas lakásában ült egy drága, vajszínű bőrkanapén. Az új élet, amelyről annyit álmodozott, valahogy nem úgy indult, ahogy elképzelte. Vivien vele szemben foglalt helyet egy fotelben, és látható bosszúsággal kopogtatta hosszú körmeit a telefonja kijelzőjén.
— Gábor, magyarázd már el nekem, miért hívogat engem megszakítás nélkül az anyád? — kérdezte jeges nyugalommal, anélkül hogy felnézett volna.
Gábor idegesen nyelt egyet.
— Tudod, anya felújításba kezdett a hétvégi háznál. Ki akarja cseréltetni a kerítést. Réka régebben mindig segített neki az ilyen ügyekben: megszervezte a munkásokat, átutalta a pénzt, intézett mindent. Most viszont, érthető módon, Réka megtagadta. Anya kiborult, és segítséget kér.
Vivien lassan letette a mobilját, majd hosszan, átható pillantással nézett Gáborra.
— Réka segített. Réka utalta a pénzt — ismételte vontatottan. — És most azt szeretnéd, hogy ezt én vegyem át?
— Nem, nem, Vivien, dehogy! — kapta fel sietve mindkét kezét Gábor. — Csak anya most nagyjából száznyolcvanezer forintot kér előlegre a munkásoknak. Arra gondoltam, talán abból a pénzből, amit a tengerparti nyaralásra tettünk félre, ideiglenesen kivehetnénk egy részt. A következő fizetésemből mindent visszapótolok.
Vivien arca felháborodástól torzult el.