Réka behúzta maga mögött a bejárati ajtót, majd a hátát a hűvös fémlapnak vetette. A lakásban olyan szokatlan, szinte fülsiketítő némaság terült szét, mintha valaki egyszerre elvágta volna benne az élet minden hangját. Az előszobai fogason már nem lógott Gábor szürke kabátja, a cipőtartóról pedig eltűnt a férfi kedvenc barna bakancsa is. Tizenkét év házasság zárult le aznap reggel, néhány rövid, zavart mondattal a folyosón. Gábor kerülte a tekintetét, kapkodva húzta össze az utazótáskája cipzárját, és valami összefüggéstelen magyarázatot motyogott arról, hogy kihűltek az érzései, rátalált az igazi szerelemre, és jobb lenne, ha kulturáltan, botrány nélkül válnának el.
Réka nem kezdett jelenetet rendezni. Nem zokogott, nem kapaszkodott belé, nem könyörgött, hogy gondolja meg magát. Csak állt némán, és nézte, ahogy az az ember, akinek élete legszebb éveit adta, gyáván elsiet egy másik nőhöz. Ahhoz a bizonyos Vivienhez, a fiatal, céltudatos nőhöz, akivel Gábor állítólag csupán egy közös projekten dolgozott az elmúlt fél évben.
A telefon éles csörgése hirtelen kettéhasította a csendet, és kirántotta Rékát a nehéz gondolatok közül. A kijelzőn megjelent a név: „Mária”. Az anyósa volt.
Réka mély levegőt vett. Gábor anyjával beszélni most mindennél kevésbé kívánt. Mária mindig is parancsoló természetű asszony volt, és a menyét leginkább olyan kényelmes eszköznek tekintette, akit bármikor elő lehet venni, ha valamit el kell intézni. Befizetni a lakásával kapcsolatos számlákat, hétvégén felcipelni hozzá a nehéz bevásárlószatyrokat, beszállni a nyaraló tetejének javításába — mindez rendszerint Réka nyakába szakadt. Gábor ilyenkor többnyire kivonta magát, arra hivatkozva, hogy rengeteget dolgozik, és halálosan fáradt.
— Igen, Mária — szólt bele Réka nyugodt hangon, miután fogadta a hívást.
— Rékácska, szervusz — csendült fel a vonal túlsó végén az élénk, ellentmondást nem tűrő hang. — Ügyben kereslek. Holnap kijön hozzám a telekre a brigád, felszerelik az új kerítést trapézlemezből. A szerződésről már a múlt hónapban beszéltünk. Ma estig át kell utalnod nekem száznyolcvanezer forintot, hogy be tudjam fizetni az előleget. És el ne felejtsd, hétvégén ki kell jönnöd, segíteni szétszedni a régi deszkákat.
Réka lehunyta a szemét. Száznyolcvanezer forint. Pont annyi, mint az a prémium, amelyet félretett magának egy gyógyüdülős pihenésre, mert az elmúlt három évben vezető ügyintézőként dolgozott egy ügyfélszolgálati központban, szinte szabadság nélkül.
— Mária, beszélt ma a fiával? — kérdezte Réka egyenletes, visszafogott hangon.
A vonal másik végén súlyos szünet támadt. Az anyósa nyilvánvalóan nem számított erre a kérdésre.
— És Gábornak ehhez mi köze? — Mária hangja egy árnyalattal magasabbra csúszott, és már ott rezgett benne a bosszúság. — Gábor dolgozik, ő tartja el a családot, nincs ideje kerítésekkel foglalkozni. Mi ketten már mindent megbeszéltünk! Egyáltalán, Réka, milyen hang ez?
— Teljesen hétköznapi hang, Mária — felelte Réka, és közben kihúzta magát, ahogy belül lassan jeges bizonyosság áradt szét benne. — Gábor már nem tartja el a családunkat, mert családunk sincs többé. A fia ma reggel összepakolta a holmiját, és elment az új nőjéhez, Vivienhez.
Ismét csend lett. Ezúttal azonban a hallgatás egészen másnak tűnt, mint az előbb.