— Akár bérelhetnénk is magának egy kis nyaralót a nyárra — vetette fel Levente, mintha hirtelen maga is komolyan hinni kezdett volna a tervben. — Jó levegő, kert, csend, pihenés. Ősszel pedig visszaköltözhetne a szépen felújított lakásba.
— Jut eszembe! — kaptam észbe. — Holnap mindenképpen csinálnunk kell néhány rendes fotót a hirdetéshez. Van egy ingatlanos barátnőm, ő majd segít úgy összerakni, hogy igazán vonzó legyen. Ráadásul most indul a szezon, ennél jobb időpont nem is kell.
— Lilla — próbált közbevágni az anyósom bizonytalanul —, talán nem kellene ilyen hirtelen dönteni. Gondoljuk át nyugodtan…
— Ugyan mit kell ezen ennyit fontolgatni? — vágtam rá rögtön. — Minél előbb lépünk, annál több pénzt tudunk összeszedni. Május, június, július, augusztus — ezek a legjobb hónapok. Szeptemberre már simán meglesz egy tisztességes felújítás ára.
— És akkor új bútorokra is futja — toldotta meg Levente. — Vendégek után úgyis biztosan lesz ezt-azt, amit cserélni kell.
Erzsébet asszony arca egy árnyalattal fehérebb lett.
— Leventécském — kezdte óvatosan —, talán jobb lenne, ha én most mégis hazamennék. Nem szeretnék útban lenni nektek…
— Jaj, ugyan már, anyuka! — kiáltottam fel szinte sértődött lelkesedéssel. — Dehogy van útban! Épp ellenkezőleg, maga adta az ötletet. Ha nem állít be hozzánk a bőrönddel, eszünkbe sem jut, hogy a lakását akár jövedelmezővé is tehetnénk.
— Tényleg — bólogatott Levente. — Köszönjük, anya. Végül is egész épkézláb terv kerekedik belőle.
Másnap reggel furcsa neszezésre ébredtem. A zaj az előszobából jött. Amikor kimentem, Erzsébet asszony már fél térddel a bőröndje fölött hajolt, és olyan óvatosan pakolta bele a holmiját, mintha attól tartana, még a cipzár hangja is lebuktatja.
— Csak nem indulni készül? — kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva.
— Igen, kedvesem — felelte, de a tekintetét nem emelte rám. — Eszembe jutott, hogy otthon maradt néhány elintéznivalóm. Meg hát… nem akarom megzavarni a terveiteket.
— Micsoda kár — sóhajtottam együttérző arccal. — Pedig már egészen ráhangolódtunk, hogy családiasabb lesz az életünk.
— Majd máskor — motyogta az anyósom, miközben összezárta a bőröndöt. — Talán majd egy másik alkalommal.
El is ment, még azt sem várta meg, hogy Levente felébredjen. A konyhaasztalon hagyott csak egy rövid cetlit: „Fiam, eszembe jutott pár fontos otthoni ügy. Hamarosan találkozunk. Anya.”
Este, amikor Levente elolvasta az üzenetet, jó ideig némán méregetett. Látszott rajta, hogy valami nagyon nem hagyja nyugodni.
— Lilla — szólalt meg végül lassan —, te ezt az egész lakáskiadós dolgot véletlenül találtad ki, vagy… direkt?
Megpróbáltam a lehető legártatlanabb képet vágni, de csak néhány másodpercig bírtam. Aztán kitört belőlem a nevetés.
— Direkt — vallottam be. — Réka tanácsolta.
Levente először hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán ő sem tudta megállni, és elnevette magát.
— És most mi lesz?
— Mi lenne? — tártam szét a karomat. — Most végre minden rendben van. Ketten vagyunk, béke van, senki nem költözik a nyakunkra.
— És ha anya megint bejelenti, hogy jön?
— Akkor majd megint kitalálunk valamit. Rékának biztosan van még néhány tartalék ötlete.
Ott ültünk a konyhában, teát ittunk, és úgy nevettünk, mintha hatalmas vihart úsztunk volna meg. Odakint májusi napfény ragyogott, a lakásban pedig csend volt, nyugalom és valami régóta hiányzó otthonosság. Végre tényleg jól éreztem magam a saját életünkben.
Egy héttel később Erzsébet asszony telefonált. Először udvariasan érdeklődött, hogy vagyunk, mi újság velünk, aztán nagy kerülővel, óvatos hangon rákérdezett, vajon még mindig komolyan gondoljuk-e a lakás kiadását, ha ő egyszer úgy döntene, hogy hosszabb időre feljön hozzánk vendégeskedni.
— Hát persze — feleltem kedvesen. — Az ötlet továbbra is remek. És ha a nyárnak vége is lesz, ott vannak az őszi hosszú hétvégék, aztán a szünetek, az ünnepek… szóval ilyesmire mindig akad alkalom.
A hívás után az anyósom többé nem hozta szóba, hogy hozzánk költözne. Sőt, még látogatóba is csak akkor jött, ha mi hívtuk, és előtte mindig tisztességesen egyeztetett velünk.
Mi pedig tovább éltünk a kis kétszobás lakásunkban — boldogan, szabadon, és végre valóban kettesben.