— Leventécském! — kiáltott fel Erzsébet asszony, és már ugrott is, hogy átölelje a fiát. — Jaj, mennyire hiányoztál!
— Te is nekem, anya — felelte Levente, de én tisztán láttam, ahogy a válla megfeszül. — De mégis… minek köszönhetjük ezt a hirtelen látogatást?
— Ugyan már, fiam! — legyintett az asszony sértődötten. — Egy anya már meg sem nézheti a gyerekeit? Otthon ülök egyedül, unatkozom, ti meg itt vagytok fiatalon, vidáman…
Vacsora közben aztán Erzsébet asszony sorra vette a környékük legfrissebb híreit, panaszkodott a szomszédokra, majd aprólékosan kifaggatta Leventét a munkájáról. Látszólag minden a megszokott mederben zajlott. Én azonban észrevettem, hogy a férjem szép lassan összébb húzza magát, mintha visszacsúszna abba a régi szerepébe: figyelmesen hallgat, bólogat, nem szól közbe, nem vitatkozik.
Én pedig csak vártam, mikor jön el a megfelelő pillanat.
— Tudjátok mit? — szólaltam meg, amikor a beszélgetés éppen a pénzügyi nehézségeinkre terelődött. — Eszembe jutott valami, amivel sokkal hamarabb le tudnánk faragni a lakáshitelt.
— Mire gondolsz? — nézett rám Levente.
— Adjuk ki a lakást rövid távra. Napokra, hétvégékre. Mostanában ez nagyon jól megy, főleg nyáron.
Erzsébet asszony félrenyelte a teáját.
— Hogyhogy kiadni? — kérdezte rekedten.
— Miért, mi olyan bonyolult ebben? — vontam meg a vállam. — Nagyon jó a lakás, kedvelt környéken van. Szép pénzt lehetne kapni érte. Jöhetnének átutazók, üzleti úton lévők, turisták. A fiatalok pedig különösen szívesen bérelnek ki lakásokat bulikra, ők fizetnek a legtöbbet.
— Bulikra? — hűlt el az anyósom. — A mi lakásunkban?
— Miért ne? — kérdeztem ártatlan arccal. — A pénz az pénz. Nekünk most minden forint számít. Különösen úgy, hogy hirtelen több lett a kiadásunk.
Jelentőségteljesen Erzsébet asszonyra pillantottam. Az arca azonnal kipirult.
— Levente — fordultam a férjemhez —, én már utánanéztem az áraknak. Ha egész nyáron ügyesen kiadjuk, nemcsak a havi törlesztőt tudnánk akár megduplázni, hanem még egy nagyobb felújításra is félretehetnénk.
— Felújításra? — értetlenkedett Levente. — Minek kellene felújítás?
— Hát hogyhogy minek? — csodálkoztam rá. — Albérlők után mindig kell valamit rendbe hozni. Nem a saját falukat kímélik, ez természetes. Főleg, ha vendégség, ünneplés vagy buli van. De ezzel nincs gond, egyszerűen beépítjük a helyreállítás költségét a bérleti díjba.
Levente elgondolkodva bólintott.
— Tudod — mondta lassan —, van benne logika. A lakásnak nem szabad üresen állnia. Ha anya úgyis hozzánk költözött, kár lenne nem kihasználni a lehetőséget.
— Hát megőrültetek? — csattant fel Erzsébet asszony. — Idegen embereket beengedni? Meg bulikat rendezni?
— Mi ebben a borzasztó? — kérdeztem tettetett meglepetéssel. — Egy lakás ne álljon parlagon, miközben a gyerekei hiteleket fizetnek. Most már nagyobb a család, több a költség, tehát pluszbevételben kell gondolkodni.
— De hát akárki jöhet oda! — akadékoskodott tovább az anyósom. — Honnan tudhatnánk, miféle emberek?
— Erzsébet asszony — magyaráztam türelmesen —, ma már mindent le lehet ellenőrizni. Személyi igazolvány, értékelések, vélemények, előélet a foglalási oldalakon. És különben is: aki rendesen fizet, az valószínűleg nem rossz vendég.
— Ráadásul — kapcsolódott be Levente, és láttam rajta, hogy kezd belemelegedni — felszerelhetünk kamerákat a bejárathoz, figyelhetjük, hogy minden rendben legyen.
— Pontosan! — kaptam rá azonnal. — És kérhetünk kauciót is a bútorok épségére. Teljesen megszokott dolog.
Erzsébet asszony úgy meredt ránk, mintha legalábbis azt javasoltuk volna, hogy bontsuk le a házat.
— És én akkor hol fogok lakni? — kérdezte végül elvékonyodó hangon.
— Hogyhogy hol? — néztem rá ártatlanul. — Hát nálunk. Hiszen bőrönddel érkezett.