— De… miért keresi? — kérdeztem, még mindig a bőröndöt nézve, mert egyszerűen nem állt össze bennem a kép. — Baj történt?
— Ugyan, semmi baj — legyintett Erzsébet asszony, és közben már be is lépett az előszobába. Olyan természetességgel kezdte kigombolni a kabátját, mintha hazajött volna. — Csak hiányoztatok. Gondoltam, nálatok töltök egy kis időt.
Az a „kis idő” az ő szájából egyáltalán nem hangzott ártatlanul. Inkább úgy csengett, mint egy előre eldöntött beköltözés udvariasabb megnevezése. Főleg úgy, hogy mellette ott állt az a hatalmas bőrönd, amit nyilván nem két váltás ruhával tömtek meg.
— Erzsébet asszony — szólaltam meg óvatosan, mert éreztem, hogy minden szavamon múlhat valami —, nem lett volna jobb előre szólni? Tudja, nálunk most még nincs igazán… sok hely.
Úgy nézett rám, ahogy csak ő tudott. Abban a pillantásban egyszerre volt sértett csodálkozás és valami finom, alig leplezett felsőbbrendűség.
— Lillácskám, drágám, miattam igazán ne aggódj — mondta mézes hangon. — Én nem vagyok kényes. Nekem a kanapé is tökéletesen megfelel.
— Nem erről van szó — próbáltam közbevágni, de addigra már átvonult a nappaliba, és szakértő szemmel kezdte felmérni a lakásunkat.
— Hm, ez a kanapé egész jó — jegyezte meg, miközben leült rá, majd párszor megnyomkodta a rugóit. — Innen a tévét is szépen lehet látni.
Ott álltam az ajtóban, és csak néztem, ahogy pillanatok alatt birtokba veszi a teret. A mellkasomban lassan emelkedni kezdett a pánik. A nyugodt, szabad hónapunknak vége. Újra jönnek majd a vizsgálódó tekintetek, a kéretlen tanácsok, a félmondatos célzások, aztán a nyílt megjegyzések arról, mit csinálok rosszul feleségként, háziasszonyként, emberként.
— Erzsébet asszony — mondtam végül, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne remegjen a hangom —, Leventével még csak most rendezkedünk be. Nálunk tényleg nagy a felfordulás. Talán most nem a legjobb időpont…
Erre lassan felém fordult, egész testével, mintha hivatalos nyilatkozatot készülne tenni.
— Én nem hozzád jöttem, hanem a fiamhoz — közölte kimérten. — Ez az ő lakása. Ő vette. Vagyis családi otthon. Ha pedig családi, akkor nekem is közöm van hozzá. Jogom van itt lenni.
Olyan magabiztossággal mondta, hogy azonnal megértettem: ebben a pillanatban hiába vitatkoznék vele. Nem most kell frontálisan nekimennem. Előbb ki kellett találnom, hogyan tovább.
— Rendben — feleltem végül halkan. — Helyezkedjen el. Én addig átöltözöm.
A hálóba érve azonnal felkaptam a telefonomat, és tárcsáztam Rékát. Tudtam, hogy dolgozik, mégis rögtön felvette.
— Réka, vészhelyzet van — suttogtam a készülékbe. — Megérkezett az anyósom. Bőrönddel.
— Óóó — nyújtotta el a barátnőm jelentőségteljesen. — Értem. Meddig marad?
— A csomag méretéből ítélve örökre. Azt mondja, ez családi lakás, és neki joga van itt élni.
— Várj csak — élénkült fel Réka hangja. — Emlékszel, meséltem a sógornőmről? Aki szintén kitalálta, hogy a lakásuk közös családi fészek?
— Persze, emlékszem — bólintottam, bár ő ezt nem láthatta. — És mit csináltál?
— Elértem, hogy magától menjen el — kuncogott. — Ráadásul pofonegyszerű volt. Figyelj, elmondom…
Körülbelül tíz percig beszélt, én pedig hallgattam, és közben akaratlanul is egyre szélesebben mosolyogtam. A terv ördögien egyszerűnek tűnt, ugyanakkor zseniálisnak is.
— Szerinted nálunk is beválhat? — kérdeztem bizonytalanul.
— Nálam tökéletesen működött — vágta rá Réka. — Dóra két nap múlva összepakolt, és azóta egyszer sem emlegette a családi otthont.
Este Levente a szokásos időben, hét körül ért haza. Az előszobában vártam rá, és az arckifejezésemből valószínűleg azonnal látta, hogy valami nincs rendben.
— Vendégünk van — mondtam neki halkan.
— Miféle vendég? — ráncolta a homlokát.
— Az anyukád. Megérkezett… látogatóba.
Levente arca megnyúlt.
— Hogyhogy látogatóba? Mennyi időre?
— Ha a bőröndjéből indulunk ki, akkor jó hosszú időre.
Nagyot sóhajtott, aztán bement a nappaliba. Erzsébet asszony addigra már vacsorát is készített: a húsos hajdinámat három tányérra osztotta, mellé pedig uborkasalátát szeletelt.