Az új lakásban töltött első hetek olyanok voltak, mintha hosszú fuldoklás után végre levegőhöz jutottam volna. Ott álltam a konyhaablaknál, néztem az udvart, és még mindig alig hittem el, hogy mostantól senki sem hajol majd a vállam fölé, hogy megszámolja, mennyi sót teszek a levesbe, vagy megjegyezze: „az én időmben a fiatal feleségek még tudták, hogyan kell rendesen kivasalni a férjük ingét”.
— Lilla, hol vagy? — hallatszott Levente hangja az előszobából.
— A konyhában! — szóltam vissza, miközben tovább kortyolgattam az esti teámat.
Pár pillanat múlva megjelent az ajtóban, elégedett, kisimult arccal. Munka után mindig ilyen volt, amikor biztos lehetett benne, hogy otthon nyugalom várja, nem pedig az anyja faggatózása arról, evett-e eleget, és miért ért haza már megint ilyen későn.
— Milyen napod volt? — kérdezte, és gyengéden megcsókolta a halántékomat. — Mit főzünk ma?
— Mit szólnál, ha inkább rendelnénk valamit? Csak ülnénk egy kicsit, beszélgetnénk. Semmi kapkodás.
Levente bólintott, aztán leült velem szemben. Az önálló életünk első hónapja alatt látványosan kiengedett. Már nem rándult össze minden apró neszre, mintha bármelyik pillanatban felcsendülhetne az anyja hangja a folyosóról. Nem érezte szükségét annak sem, hogy magyarázkodjon minden percért, amit kettesben töltött velem.
— Tudod — mondta, miközben hátradőlt és nagyot nyújtózott —, már majdnem elfelejtettem, milyen az, amikor az ember hazajön, és nem kell jelentést tennie róla, merre járt és mit csinált.
Elmosolyodtam. Erzsébet asszony valóban különleges tehetséggel teremtett maga körül légkört. A három év közös lakás sok mindenre megtanított: hogyan lehet észrevétlenül visszahúzódni a hálószobába, amikor belekezd a hosszú fejtegetéseibe arról, milyennek kell lennie egy igazi feleségnek; hogyan kell bólogatni, miközben elmagyarázza, hogy még a kását is rosszul készítem; és miként lehet érdeklődést színlelni, amikor a szomszéd Margit néni unokáival kapcsolatos gondjait meséli végtelen részletességgel.
A legnehezebb mégis az volt, amikor a munkámat vette célba. „Minek egy lánynak karrier, ha egyszer férje van?” — ez volt az egyik kedvenc témája. Amikor pedig előléptettek, Erzsébet asszony két teljes hétig sértődötten hallgatott, majd időről időre odavetette, hogy „régen a nők még tudták, hol a helyük”.
— Anya csak megszokta, hogy mindent kézben tart — mondogatta akkoriban Levente, valahányszor megpróbáltam beszélni vele erről. — Egyszerűen aggódik.
Aggódik. Igen, talán így is lehetett nevezni azt, hogy naponta ellenőrizte a hűtő tartalmát, és megjegyzéseket tett: „Már megint ezt a drága túrót vetted? A sima talán nem elég jó?”
Most azonban mindez a hátunk mögött volt. A kis, kétszobás lakásunk az új városrészben igazi menedékké vált. Igaz, a hitel szorítása minden hónapban emlékeztetett magára, és gyakran forintra pontosan kellett kiszámolnunk, mire költhetünk, de legalább ketten voltunk. Végre csak ketten.
Az első csöngetést nem hallottam, mert éppen zuhanyoztam. A második akkor ért, amikor már köntösben álltam, törölközővel a fejemen. A harmadik viszont hosszú volt és türelmetlen, olyan, amelyből érezni lehetett: a túloldalon valaki nem szívesen vár.
— Megyek már, megyek! — kiáltottam, miközben menet közben szorosabbra húztam a köntösöm övét.
A kukucskálón át megpillantottam egy ismerős alakot sötétkék kabátban. A gyomrom hirtelen összerándult.
— Erzsébet asszony? — kérdeztem zavartan, amikor kinyitottam az ajtót. — Történt valami?
Az anyósom ott állt a küszöbön egy nagy bőrönddel és egy vállára akasztott táskával. Az arca eltökélt volt, szinte ünnepélyes.
— Szervusz, Lillácskám — mondta, és meg sem várta, hogy behívjam. — Hol van a fiam?
— Még dolgozik — feleltem, miközben a bőröndre meredtem, és lassan rossz előérzet kúszott végig rajtam.