Koppanásai úgy mérték a csendet, mintha egy metronóm számolná vissza a hátralévő másodperceket.
A terem mozdulatlanná dermedt. Gábor arca kifakult. Erzsébet asszony lassan felállt, közben a villája csörrenve hullott az asztalra.
Az idegen megállt előttem. A tekintetében nem részvét ült. Sokkal inkább kíváncsiság. És harag.
— Gábor, ha jól sejtem? — kérdezte, anélkül hogy a férjemre nézett volna.
— Igen… de maga kicsoda? — próbált Gábor keménynek látszani, ám a hangja csúnyán megbicsaklott.
A férfi úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. A brossomat figyelte.
— Fabergé-munka? Korai darab? — érdeklődött halkan.
— Nem. Bolin műhelyéből való — feleltem gépiesen, miközben szipogtam egyet. — Ezüst, gránátkövekkel. Családi örökség.
Erre elmosolyodott. Különös mosolya volt: meleg, váratlan, és egyetlen pillanat alatt átformálta az egész arcát.
— A feleségének kifogástalan az ízlése, fiatalember. Önnel ellentétben. És ezzel az egész… — botjával végigmutatott az aranyban úszó termen — …komédiával ellentétben is.
— Ki maga egyáltalán? — visította az anyósom. — Biztonságiak! Hogy kerülhetnek ide idegenek?
Az ősz férfi ekkor végre felé fordult.
— Erzsébet, hát már fel sem ismersz? Vagy elfelejtetted, ki adta neked azt az első négymillió forintot a kilencvenes években, hogy megnyithasd a kis bódédat?
Suttogás futott végig a vendégek között. Erzsébet asszony a szívéhez kapott, majd visszaroskadt a székre.
— László… úr? — lehelte Gábor kifehéredett szájjal. — A holding tulajdonosa? De hát… ön Budapesten van!
— Azért jöttem, hogy megnézzem, kinek készülök átadni a fiókcég irányítását — mondta a férfi, és a pillantása keményen Gáborba fúródott. — És most már látom. Egy kicsinyes, modortalan zsarnoknak, aki a felesége kisujjáig sem ér fel.
Aztán ismét felém fordult.
— Lilla, ugye? Olvastam a cikkeit Debrecen építészetéről. Remek stílusa van.
Enyhe meghajlással felém nyújtotta a karját.
— Itt elviselhetetlen lett a levegő az olcsó parfümöktől és az olcsó emberektől. Az autóm a bejáratnál vár. Elmegyünk vacsorázni egy rendes helyre, ahol nem ordítoznak, és nem alázzák meg a nőket.
Aztán közelebb hajolt a fülemhez, és olyan halkan súgta, hogy csak én halljam:
— Karolj belém, kislány. Hadd nyeljék le a saját nyelvüket, amikor meglátják, ki áll melletted. Ebben a pillanatban te vagy a királynő, ők pedig csak az udvartartás.
Gáborra néztem. Tátott szájjal állt, akár egy partra vetett hal. Aztán az anyósomra pillantottam, aki remegő kézzel kortyolta a vizet.
Kihúztam magam. Megigazítottam azt a bizonyos „özvegyi” brosst. Majd a kezemet László úr karjára fektettem. Zakójának anyaga meleg volt és kissé érdes az ujjaim alatt.
— Nagy örömmel — mondtam tisztán, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja.
A kijárat felé indultunk, végig a termen át. Olyan mély csend kísért minket, hogy még a „gyászruhámon” suhogó bársony nesze is kivehető volt. Senki sem mert megszólalni.
Az ajtónál visszafordultam. Gábor még mindig a terem közepén állt; drága öltönyében hirtelen kicsinek és szánalmasnak tűnt. Nem éreztem kárörömöt. Csak megkönnyebbülést. Végre eltemettem ezt a házasságot. És a tor igazán fényesre sikerült.