Végül is udvarias embernek tartottam magam. Felálltam hát, és a tenyerembe szorítva az apró ajándékdobozt — benne azzal az antik porcelánszobrocskával, amely után fél évig kutattam — elindultam a főasztal felé.
Úgy éreztem, mintha végtelen hosszú utat kellene megtennem. A vendégek tekintetei két oldalról metszettek belém: kíváncsiak, elítélők, fölényesek voltak.
Gábor akkor vett észre, amikor már csak néhány lépés választott el tőle. Az arca egy pillanat alatt eltorzult. Felpattant, a széke hangosan hátracsúszott, majd elém állt, mintha testével akarna falat emelni közém és az anyja közé.
— Hová mész? — sziszegte olyan halkan, hogy csak a legközelebbi asztaloknál ülők hallhassák.
— Szeretném felköszönteni az édesanyádat — feleltem, de a hangom sajnálatos módon megremegett.
— Ülj vissza — markolt rá a könyökömre olyan erősen, hogy belenyilallt a fájdalom. — Ne hozz rám szégyent.
— Mivel hozok rád szégyent? Azzal, hogy a feleséged vagyok?
— Azzal, hogy úgy nézel ki, mint valami koldus! — a suttogása már inkább éles sziszegés volt. — Nézz már magadra. Neked itt semmi keresnivalód. Senki vagy. Anyám nem kíváncsi az okoskodó művészeti zagyvaságaidra. Tűnj el innen.
— Gábor, fáj — próbáltam kiszabadítani a karomat.
— Majd akkor fog fájni, ha letiltatom a kártyáidat — taszított vissza. — Menj a sarkodba. És eszedbe ne jusson megszólalni.
Pont abban a másodpercben hallgatott el a zene; a dj éppen számot váltott. Gábor utolsó mondata ezért belehasított a teremre boruló csöndbe, és mindenki hallotta:
— …TUDD, HOL A HELYED, ÉLŐSKÖDŐ! CSAK SZÁNALOMBÓL VAGY ITT!
Mintha egyszerre fordult volna felénk az egész étterem. Száz és száz szempár szegeződött ránk. Erzsébet asszony mozdulatlanná dermedt, a villáján egy falat tokhallal. Nóra a szája elé kapta a kezét, de a tenyere mögött így is látszott a kárörvendő mosoly.
Ott álltam a terem közepén, és olyan érzésem támadt, mintha elevenen megnyúztak volna. Forróság öntötte el az arcomat. Legszívesebben eltűntem volna a nevetségesen csillogó, aranyszínű parketta alatt.
— Mit mondtál? — kérdeztem vissza suttogva, mégis úgy visszhangzott a csendben, mintha kiáltottam volna.
Gábor rájött, hogy túl messzire ment. De a társaság előtt nem hátrálhatott meg; a saját szerepéből már nem tudott kilépni. Inkább még egyet rúgott belém.
— Azt mondtam, ne tolakodj rendes emberek közé a filléres ajándékoddal. Tűnj a szemem elől. Elrontod az ünnepet. Pincér! Kísérjék ki a hölgyet, rosszul van.
Egy biztonsági ember indult meg felénk. Akkora volt, mint egy szekrény.
— Jöjjön velem — dörmögte, és felém nyújtotta a kezét.
Olyan erősen szorítottam az ajándékdobozt, hogy a karton behorpadt az ujjaim alatt. A könnyek, amelyeket egész este visszatartottam, egyszerre kibuggyantak. Abban a pillanatban úgy éreztem, mindennek vége. Nemcsak ennek az estének, hanem annak az életnek is, amelyet eddig ismertem.
Megfordultam, hogy elfussak, de a lábam nem engedelmeskedett. A cipőm sarka beszorult a parketta egyik illesztésébe, és megbillentem.
— Vegye le róla a kezét.
A hang nem volt különösebben erős, mégis olyan parancsolóan csendült, hogy a biztonsági ember úgy kapta vissza a karját, mintha megégette volna magát.
A közeli, félhomályba burkolózó asztaltól, amelyet félig eltakart egy oszlop, felállt egy férfi. Korábban csak futólag vettem észre: egyedül ült, vizet ivott, és senkivel sem elegyedett beszélgetésbe.
Magas volt, teljesen ősz hajú, az arcvonásai élesek, már-már pengefinomak. Egyszerű szürke zakót viselt, mégis úgy állt rajta, ahogy a helyi gazdagok drága öltönyei sem álltak a tulajdonosaikon.
Lassan közeledett felénk. A botja minden lépésnél a padlóhoz ért.